„Amikor elhagyta a reménykedést, akkor kezdett el igazán élni.”
Mindenkinek eljön az a pillanat az életében, amikor egészen közelről megérinti a halál, a végesség, a hanyatlás dermesztő ridegsége. Annyira bénítóan hat ránk, hogy nem tudunk, vagy nem is akarunk továbbmenni. Szembetalálkozunk egy olyan valósággal, ami meghaladja képzeletünket. Minden, amit az éltető erőről hittünk, gondoltunk, egyszer csak erejét veszíti. Ott állunk lemeztelenedve a sötétséggel, az ürességgel szemben, ami nem szégyelli magát a maga teljességében megmutatni, s bár úgy hittük, acélkardot tartunk kezünkben, az hirtelen ócska fakarddá változik. Csúnya arculcsapásérzés ez annak, aki igyekezett jó ember, jó keresztény lenni, akinek élő kapcsolata volt Istennel.
Pontosan ezért fáj nagyon, hogy – minden odaadásunk ellenére – van olyan sötétség, ahol nem érezzük Isten jelenlétét. Pedig azt hittük, hogy nálunk az igazság kardja, hogy a hitünkkel mindenen átverekedhetjük magunkat.
Hányszor megtapasztaltuk már, hogy az Isten, akit szeretünk, kivezet a sötétségből, számíthatunk rá!
Aztán egyszer csak ott állunk némán és magányosan, nem fogja senki a kezünket, nincs válasz, nincs vigasz. És akkor jön a harag, a kiábrándultság, a csalódottság érzése, és mi szépen eltávolodunk Istentől.
Mert milyen Isten az, aki akkor engedi el a kezünket, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá? Milyen Isten az, aki némán figyel, amikor szenvedünk?
Ebben az esetben két út lehetséges. Az egyiken azt mondjuk magunknak, hogy mi ugyan nem vettük észre, de Ő végig ott volt mellettünk, legnagyobb bánatunkban is a tenyerén hordozott minket. A szenvedés okozói mi magunk vagyunk a szabad akaratunk által.
A másik út a kiábrándulásé: eltávolodunk Istentől, régi meggyőződésünket gyerekesnek, éretlennek tituláljuk. Talán mélyen, legbelül haragszunk is – önmagunkra naivitásunkért, Istenre az elhagyatottság érzése miatt.
De mi van akkor, ha létezik egy harmadik út?
“Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
Szerintem Jézus a kereszten nem véletlenül mondta, sőt halálosan komolyan gondolta ezeket a szavakat. Nem csak utalt a 22. zsoltárra, ő tényleg ezt élte meg: egyedül és elhagyatva érezte magát a halál dermesztő közelségében. Hiba lenne ezen momentum felett elsiklani!
Nem tudom úgy értelmezni, hogy „Jézus nem volt kapcsolatban az Atyával”, hogy „nem rá figyelt fájdalmában”. Csak úgy tudom érteni, ahogyan mondja: Jézus valóban nem érezte az Atya jelenlétét! A teljes egyedüllét állapotát élte meg!
Most menjünk vissza ahhoz a kérdésünkhöz, hogy „milyen Isten az, aki…?”
Mi van, ha ezt a kérdést nem számonkérőn tesszük fel, hanem – csalódottságunkon túllépve – újra és újra megkérdezzük: milyen Isten az? És nem hagyjuk abba a kérdezést, nem állunk meg ott, hogy jóságos, sem ott, hogy nem létezik, hanem továbbmegyünk.
Mi van, ha ahelyett, hogy elítéljük magunkat kétségeink miatt, közelebb megyünk a dermesztő sötétséghez?
Mi van, ha beleengedjük magunkat a semmibe, minden nélkül, meztelenül?
Mi van akkor, ha az üresség is az Út része?
Ez elsőre ijesztőnek tűnhet, hiszen akár sokáig is tarthat a vigasztalanság állapota, és emiatt a reményvesztettség érzése is elhatalmasodhat rajtunk. De talán sokat segíthet, és még erőt is adhat annak tudata, hogy előttünk már sokan végigjárták az üresség útját.
Talán erre gondolt Honoré de Balzac, miközben azt írta, hogy „Amikor elhagyta a reménykedést, akkor kezdett el igazán élni”…
Vagy hogy egy másik nagy klasszikust idézzek: „Jót tesz, ha nem akarsz gyorsan túljutni az üresség tapasztalatán, és hamar magad mögött tudni a betöltetlenséget. Kitartasz benne érdeklődéssel, hogy megismerd a nyugtalanság, a hiány, az üresség ízét. Bár nincs válaszod rá, mire jó a kellemetlent is ízlelni, csak ízlelve tudod meg, hogy mit fedezel fel. Ha nem tünteted el gyorsan az ürességet, lesz tapasztalatod róla. Sokan azért is meditálunk, hogy felkészüljünk arra a végső kiüresedésre, amely az öregedésben, a haldoklásban történik velünk. Amikor minden kihullik kezünkből, minden irányítás, minden önmeghatározás, minden képesség. Elveszítünk mindent, amire büszkék lehetünk. Ebben a folyamatban nincsen választásunk. Ebben a helyzetben nincsen menekülő útvonal. De készülhetünk erre.
Az a reményünk, hogy elmúló életünkre nem idegenként tekintünk, nem tagadjuk meg, hanem magunkénak fogadjuk el.” (Mustó Péter: Megszereted, ami a tiéd)
