Nagyhét – így nevezzük hagyományosan a Húsvét előtti hetet, Jézus jeruzsálemi bevonulásától a Golgotáig, majd a Feltámadásig. Talán a világtörténelem legmozgalmasabb hete, de mindenképp az emberiség történetének döntő eseménysora, amire ilyenkor emlékezünk, amit ilyenkor újra átélünk.
Jézus szamárháton vonul be, ahogyan az ősi próféciák jövendölik; királyként, de alázattal; nem hárítja el a lelkes Hozsannázást, ahogy az írástudók várnák tőle, hiszen mint mondja, ha az emberek elhallgatnának, a kövek kezdenének kiáltani – és valóban úgy tűnik, hogy a fiatal szamárcsikó, a pálmaágak, a kövek többet értenek az eseményekből, mint az ujjongó tömeg, vagy a méltatlankodó vallási vezetők.
Amíg a Római Birodalom Jézus tanítványait üldözte, az Isten Országának örömhíre futótűzként terjedt. Amikor aztán elérte a császárt, új fordulatot vettek az események. Szent Ágoston számára úgy tűnt, elérkezett a Jelenések könyvében ígért millennium, az ezeréves Királyság, hiszen a keresztények nem csupán megszabadultak az üldöztetéstől, de vezető posztokra kerültek, hirtelen elismert és megbecsült polgárok lettek. Immár nem kellett katakombákban bujkálniuk, vértanúik koporsóin ünnepelniük a megváltást, hanem sorra épülhettek a bazilikák, a kápolnák.
Arra gondolok, épp ez elől tért ki annak idején Jézus, amikor „erőszakkal királlyá akarták tenni”, látva a kenyérszaporítást és a gyógyításokat. Talán ez is Jézus titokzatos testének, az Egyháznak a passiójához tartozik, hogy fényűző emberi intézmények satuiba szorítják, világi érdekek küllői között kerékbe törik, alantas visszaélések karóiba húzzák.
Az Egyház szenvedésének sok-sok állomása között csak egyik az, amit a mi nemzedékünk fájdalmasan megtapasztal: az abúzusok szégyene.
Jézus ezt is, akárcsak a többi sötétségünket, magára vette, szinte magába szívta, hogy felvigye a keresztre, és saját világosságával, tisztaságával mintegy semlegesítse, kioltsa a gonosz erejét. Feltámadása és mennybemenetele után pedig rejtetten maradt itt, a kenyérben, a tanítványaiban, az eklézsiában, és minden szenvedőben.
Pünkösdkor kiárasztott Lelke sem vonult vissza soha – hiszen nélküle már rég összeomlott volna minden vallási intézmény –, újra meg újra feléledő lágy szellővel hoz tavaszt a kérges, elgyötört testbe: szentek misztikus látomásain, béklyókat levetve szárnyaló versein és dalain, kenyeret osztó, betegeket gyógyító, népeket összebékítő szeretetén keresztül. Még akkor sem menekült el közülünk az éltető Lélek, amikor az Egyházat újra meg újra szétszaggattuk. De kisajátítani soha nem hagyta magát. A Jó pásztor nyáját ma is azok alkotják, akik Krisztus élő testében tagok. Azok, akik nem szervezethez, nem hagyományokhoz vagy törvényekhez, nem kultúrához vagy értékrendhez kötődnek, hanem magához Jézus Krisztushoz, személyesen.
A menyasszony – aki a Lélekkel együtt kiáltja: Maranatha, jöjj el Uram! – ma még egy fedél alatt készülődik a szajhával, a nagy Babilonnal, hogy csak a végső számadáskor mutatkozzon meg világosan, ki hová tartozik. Ma ez a megkülönböztetés, ez a letisztulás olyan hevesen zajlik, mint talán soha még. De a vége már biztos:
egyszer egyértelműen láthatóvá válik a törésvonal, és bizonyosan nem ott húzódik majd, ahol mi gondolnánk.
Akkor lép elő a menyasszony és tűnik el a céda, akkor válik el a búza meg a konkoly, amikor – dr. Kovács Gábor, közelmúltban elhunyt pap költőnk megfogalmazásával – belevetjük magunkat Istenbe, amikor halálunkkal belehullunk az ő tenyerébe, a végtelen szeretetbe, az emésztő tűzbe. Ami bennünk szeretet, az örömmel csatlakozik ehhez a lobogáshoz, minden egyéb azonban kiég belőlünk. Ez az emésztő láng addig fájdalmas, míg nem marad más, csak a szeretet, míg végre „Isten lesz mindenben minden”.
