Félelemkeltés helyett gyermekeink valódi segítséget érdemelnének

A statisztikák szerint egyre rosszabb mentális állapotban vannak fiataljaink.

Néhány héttel ezelőtt komoly vihart kavart a cikkem, amelyben a gyermekvédelmi népszavazás kapcsán írtam néhány szempontot. Központi megállapításom volt, hogy ha már tenni akarunk valamit a gyerekeinkért, akkor

jó lenne azzal kezdeni, hogy komolyan vesszük azokat a mentális problémákat, amikkel küzdenek.

Természetes, és egyáltalán nem meglepő, hogy ezzel magamra rántottam a propagandamédia teljes hadi arzenálját – azóta is igyekeznek minden lehetséges módon erkölcsileg megsemmisíteni. Ami ennél meglepőbb, hogy gondolkodó, jó szándékú keresztények sem értették meg a mondandómat. Pedig az általam átadni szándékozott üzenet egyszerű volt: hiába féltjük a fiatalokat a melegpropagandától – ami Magyarországon aligha nevezhető általánosan elterjedt jelenségnek –, ha közben figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gyerekek igenis bajban vannak, mert egy sokkal virálisabb probléma fenyegeti őket: a mentális egészségük romlása, ami nem mellesleg kihat egész felnőtt életükre.

Számos negatív hangvételű kritika mellett persze rengeteg pozitív visszajelzést is kaptam, de ami még fontosabb, hogy sokan tényekre alapozva erősítették meg, amit én csak saját tapasztalatom alapján, sejtésként tudtam megfogalmazni. Az ő segítségükkel ebben a cikkben jóval konkrétabban tudom leírni a problémát.

Mint tudjuk, a serdülők amúgy is nehéz életszakaszban vannak, ráadásul fokozott igényük van a kortárs közösség támogatására. Az elszigeteltség, a karantén, a világjárvány okozta bizonytalanság mérhetően növelte a szorongásos tüneteket a körükben. A legfrissebb felmérések szerint

megnőtt a lehangolt, motiválatlan, depressziós kamaszok száma, illetve ehhez kapcsolódóan az öngyilkossági gondolatok és kísérletek mennyisége is.

Fokozottan jellemzővé vált a kényszeresség és az evészavar. A megszokott napirend felborulása, a home office tanulás, melynek következtében hónapokon keresztül csak az ágyuk és az asztaluk között ingáztak, sokaknál alvási nehézséget okozott. Emellett – ahogy arra lehetett számítani – sokan behozhatatlanul lemaradtak a tanulásban, hiszen az online oktatás sokszor kevésbé hatékony, főleg – de nem kizárólag – az elmaradottabb régiókban, ahol kevesebb digitális lehetőség volt.

A Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia jelenleg – saját jelzése szerint – teltházzal működik. Szerkesztőségünkhöz is eljutott közleményükben írják, hogy a 2019-es, vagyis a COVID előtti, őszi időszakhoz viszonyítva 40 százalékkal emelkedett az általuk kezelt esetek száma. A szorongásos és depressziós zavarokkal küzdő gyerekek aránya az ötszörösére nőtt, a kényszeres gondolatokkal és cselekedetekkel jelentkezők száma pedig megduplázódott. A serdülők körében sok az önsértő, aki saját magának okoz könnyebb vagy akár komolyabb sérülést.

Az UNICEF Magyarország és a Publicus Intézet közös kutatásából kiderül, hogy a gyerekek körében minden eddiginél több szorongást, pániktünetet, illetve depressziót okozott a járványidőszak. Mint írják,

“a hátrányos helyzetű gyerekeket jobban megviselték a lezárások.

Azok a pedagógusok és pszichológusok pedig, akik többek között ezeken a gyerekeken tudnának segíteni, maguk is kiégéstől szenvednek.”

A legkorrektebbnek nevezhető kritikai visszajelzés, amit kaptam, elismerte, hogy a fent felsorolt jelenségek is léteznek, foglalkozni is kell velük, de értsem meg: a meleglobbi sokkal nagyobb veszély. Nos, ha ez így van, nekem már csak két kérdésem maradt. Egyrészt, ha látjuk a problémát, miért nem történik semmi az ügyben? Hol vannak azok az intézkedések a gyermekvédelmi törvényben, amelyek azt célozzák, hogy javítsák a fiatalok életminőségét? Nem látok ilyeneket. Másrészt, menjünk be random bármelyik iskolába, és kérdezzük meg a gyerekeket: hány érzékenyítő előadást kellett végigülniük?! Mennyire tapasztalják a “meleglobbi” nyomulását? Aztán kérdezzük meg, hogy az osztályban hány gyereknek romlott a tanulmányi átlaga, hányan érzik magányosnak magukat, lettek szerhasználók, vagy hányan vagdossák rendszeresen a karjukat?! Azt hiszem az arányszámok könnyen megjósolhatók.

Múltkori cikkemben nem a gyermekvédelmet akartam bagatellizálni. Jajkiáltás volt. Gyerekek között dolgozom, én is úgy érzem, hogy valamit sürgősen tennünk kell. De

míg a média a meleglobbi ördögét festi a falra, addig én egészen mást látok,

és az általam említett problémák halmaza is még csupán a töredéke azoknak, amikkel sürgősen foglalkoznunk kell. Úgy tűnik, a magyar társadalom éppen most dől hátra elégedetten, hogy van gyermekvédelmi törvény, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Csak éppen a legfontosabb problémákkal nem akarunk foglalkozni, homokba dugjuk a fejünket.

Úgyhogy most megismétlem a felhívást: védjük meg a gyerekeinket! Védjük meg őket a szorongástól, a depressziótól, az izolációtól, a kiégéstől, a kilátástalanságtól! De ne álljunk meg itt! Meg kell védenünk több ezer gyereket az éhezéstől, a szegénységtől, a társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó behozhatatlan hátrányoktól, vagy attól, hogy kiégett, alulfizetett, motiválatlan tanároktól kelljen tanulniuk az élet dolgait! És igen: védjük meg azokat a gyerekeket is, akik a saját nemükhöz vonzódnak – a bullyingtól, a kirekesztéstől, a körükben az átlagnál magasabb arányban tapasztalható depressziótól, az öngyilkossági kísérletektől! Ők azok, akik most joggal érezhetik, hogy a társadalom megbélyegezte őket, és amikor amúgy is ezer kérdésük lenne, amiket aligha van kivel megbeszélniük, a tájékoztatás helyett tabusítást kapnak, ráadásként a médiából az dől rájuk, hogy ők lényegében potenciális pedofilok.

Kedves magyar testvérek, hazámfiai! Az új generáció sorsa a mi kezünkben van! Nagy felelősség ez! Olyan károkat is tudunk okozni, amik helyrehozhatatlanok. Vessetek rám követ, nevezzetek eltévelyedett liberálisnak akár, de olcsó, politikai lózungok helyett komoly társadalmi párbeszédet, és konkrét lépéseket sürgetek!

Isten fogadott gyermeke, pap, ember, szenvedélyes igazság-kereső.