5 lecke, amit az idei futball-Európa-bajnokság taníthat nekünk

foci eb
Christian Eriksen (femina.hu)

Van fontosabb a győzelemnél, de még a részvételnél is. És van út, amely a szivárványos acsarkodástól elvezethet bennünket a szív diadaláig.

1. A megpróbáltatásból plusz erő fakadhat

Talán nem én vagyok az egyetlen, akinek legfeljebb halvány fogalma volt az idei nyár kezdetéig arról, hogy létezik egy Christian Eriksen nevű profi futballista (ő látható a nyitóképen). Abban sem vagyok biztos, hogy eltaláltam volna, melyik skandináv nemzet válogatottját erősíti, azt pláne nem tudtam, hogy ő a dán csapat vezéregyénisége. Illetve csak volt, az idei kontinentális torna kezdetéig. Emlékszem, épp a kertben dolgoztam, annyira nem hozott lázba a finn-dán mérkőzés, amikor a nagyobbik fiam szaladt hozzám, hogy képzeljem, áll a meccs, valaki összeesett a pályán. A többi történelem: az eleve nem a legesélyesebbek közé sorolt dán válogatott vezér nélkül maradva, két vereséggel indítva “bukdácsolt el” a kieséses szakaszig, hogy aztán egészen a legjobb négy közé kerülve, emelt fővel, egy angol balettmutatványnak is köszönhetően búcsúzzon a finálé kapujában. Nem túl logikus ez a bravúros menetelés, hiszen a favoritok többségét messze túlszárnyalták a dánok. De

volt egy extra hajtóerejük, ami maga a gyengeség, esendőség megtapasztalása volt.

A dráma után már nem csupán éremért, elismerésért, helyezésért hajtottak, hanem becsületből, “csak azért is” küzdöttek. Megmutatták, mert meg akarták mutatni, hogy technikai tudásuk mellett szívvel is képesek játszani, ami különösen akkor nagy előny, amikor lankadnak a lábak, megfárad az alaplendület.

A dánok sikeres szereplése a szív diadala, ami arra taníthat bennünket, hogy az erőnk nem kizárólag az izmainkban rejlik.

2. Egyéni csúcsteljesítményeknél többet ér a közösség ereje

Cristiano Ronaldo, Karim Benzema, Robert Lewandowski, Luka Modric, Kylian Mbappé, Manuel Neuer – ezt a néhány nevet egészen biztosan világszerte ismerik, hiszen aranylabdák, aranycipők birtokosairól, a legpatinásabb futballistarangsorok éllovasairól van szó. Az a közös bennük, hogy noha voltak emlékezetes villanásaik, csapatuk a tudásán és a várakozáson is alul teljesített: igaz ez a portugál, a francia, a német, a horvát válogatottra egyaránt, a lengyel csapat egyetlen pontocskájáról nem is beszélve. A dánok, svájciak kevesebb sztárral, de több összekapaszkodással messzebbre jutottak, míg az angolok és olaszok azért is menetelhettek a döntőig, mert bár nem hiányoznak közülük a kiemelkedő teljesítményre képes zsenik, de emellett a közös nevező is rendben volt: érezhetően egyazon irányba és hasonló elszántsággal húzta mindenki a szekeret.

foci eb
A világ legjobb játékosával felálló lengyelek csoportutolsóként távoztak (fcbayern.com)

A zsenik gyengébb szereplése, különösen a halálcsoport gyors elvérzése arra taníthat bennünket, hogy

az egység, a közösség belső harmóniája olyan értéket képvisel, amit nem pótolhatunk azzal, ha egymás mellé állítunk sok neves talentumot.

3. Nem lehet kizárni a politikát a stadionokból

Markáns szimbólumává vált a mostani viadalnak a szivárvány, és nagy előny, hogy fizikai értelemben fénytörésről, kvázi színezett levegőről beszélünk csupán, mert így legfeljebb képletesen, illetve verbálisan tudták bántalmazni vele egymást az erre kiéhezett személyek és csoportok. A rasszizmus sem maradt a pályán kívül: a nehezen követhető érvelészet jegyében egyesek szerint már az is rasszista (vagy épp neomarxista, neogyarmatosító stb.), aki a rasszizmusra határozottan nemet mond, akár térdeplés formájában. Mindkét kakaskodás hatékony alapot biztosított – és fog a jövőben is – indulatok szítására, amely feltüzelt állapot megoldáshoz nem, erőszakhoz viszont igenis vezethet, ahogy ezt láttuk, hallottuk, talán némely olvasó közvetlenül is megtapasztalta. Fütyülni, hurrogni más nemzet himnusza alatt – primitív, kevéssé emberségesnek tűnő reakció, szegénységi bizonyítvány az adott szurkolótáborra (de nem az egész érintett nemzetre) vonatkozóan.

Első hallásra szimpatikus felvetésnek tűnik, hogy válasszuk külön a sportot és a politikát, noha kevéssé tűnik hitelesnek olyan politikai vezetők szájából hallani ilyesmit, akik szó szerint sportot űznek a sportegyesületek, szakszövetségek vezetőségének aktív pártpolitikusokkal való feltöltéséből, de még a stadionok építése is olyan értelemben “nemzeti ügy” egyes országokban, amilyenben azt a pártpolitikai hasznosság megkívánja.

Mivel aligha lehet a nagyobb társadalmi csoportokat érintő kezdeményezéseket elválasztani a jó értelemben, a közügyekkel foglalkozásként értelmezett politikától, célravezetőbb lenne a sport és a politika kapcsolatát a helyére tenni. Igenis társadalmi ügy az egészséges életmód előmozdítása, ahogy saját nemzetünk méltó képviselete is nemes küldetés a nagy nemzetközi megmérettetéseken. De

ezek a megmérettetések nem háborúk, nem ideológiák és pártérdekek csatározásainak színterei – legalábbis nem erre vannak kitalálva.

Jó lenne olyan politikai kultúrát kimunkálni és meg is valósítani, amely megvédi a sportot a pártoskodás mérgező légkörétől. Például olyan szabályt hozni, amely mentén a közös elhatározással meghúzott békés határvonalat átlépő nemzet válogatottja akár hazaküldhető is lenne egy nemzetközi eseményről. Mint ahogy, lám, a szexuális tartalmú, sértő rigmusok skandálóit meg tudják büntetni a szervezők – nagyon helyesen is tették.

foci eb
Éles kontraszt: amíg az angol játékosok a rasszizmus ellen tiltakoztak, saját drukkereik közül néhányan rasszista megjegyzéseket tettek a döntőben tizenegyest hibázó honfitársaikra (insider-voice.com)

Az ideológiai csatározásoknak a sport világába való beszivárgása bizonyára sok tanulnivalót és sok fejtörést tartogat még számunkra – e téren a legfőbb lecke az lehet, hogy ha nem tereljük szabályok közé a sport és a politika kapcsolatát, azzal mindannyian csak veszíthetünk.

4. Létezik hasznos gazdasági migráció

Miután éveken át az folyt idehaza bizonyos csatornákból, hogy a migráció valami rossz dolog, az értelmesebb kritikáknak is köszönhetően arra módosult a narratíva, hogy nem a szociális, hanem a gazdasági célú migrációt kell megállítani. A “ha idejössz, nem veheted el a magyarok munkáját” propagandisztikus panelnek napjainkra egészen saját karikatúráját rajzolta meg a magyar válogatott, amelynek nem csupán a szövetségi kapitánya alig beszélni magyar, de se Loïc Nego, se Willi Orbán, Filip Holender, Nikolics Nemanja, Paulo Vinícius Souza dos Santos esetében nem zavar senkit, hogy a maguk módján “elveszik a magyarok munkáját”.

foci eb
Loïc Nego a jó példa a kirekesztő propaganda hamisságára (archyde.com)

És ez így van rendjén: egyáltalán nem ördögtől való sem a szociális, sem a gazdasági migráció – újfent az értelmes, szükséges keretek meghatározása és betart(at)ása a feladat. A magyar válogatott idén nyáron látott, szerintem egyértelműen sikeres, bátor, szimpatikus, reményt keltő szereplése nyilván annak is köszönhető, hogy

pártpolitikai lózungok helyett szakmai szempontok mentén rakta össze a mi csapatunkat egy olasz szakember.

Ez az a pont, ahol a sport világa taníthatna valamit a (párt)politika művelőinek: örömteli lenne megtapasztalni, ha fekete-fehér nagyotmondások helyett az árnyalatokat is látni és láttatni képes szakmaiság jellemezné a hazai politikai életet és a közbeszédet.

5. A sport közelebb hozhatja az emberiség nagy családjának tagjait egymáshoz

A bajnokság egyik meccsét a budapesti szurkolói zónában néztem meg. Az ilyen tömeges események jellemzője, hogy nem igazán akad szabad ülőhely, pláne, ha későn érkezünk, ahogy én tettem, viszont mindig akad ülőhely, csak egy kicsit akarni kell. Némi önnoszogatást követően helyet is kértem és kaptam egy majdnem teli padon, s ami ezután következett, majdnem olyan izgalmas volt, mint ami a kivetítőn zajlott. Alkalmi szurkolótársaimmal perceken belül elmerültünk a nemzetek és klubok futballcsapataira vonatkozó véleménycserében, hamar felidéződtek szép élmények, nagy gólok, örömteli pillanatok. Mindezt úgy, hogy akkor találkoztunk először és alighanem utoljára egymással.

Ilyen a sport: akkor is megmozgat bennünket, ha csak nézzük. És

ilyen a szurkolás: falakat bont, hidakat épít, segít örülni, enged megdöbbenni, néha meglep, néha megerősít, leginkább pedig új találkozásokkal képes gazdagítani bennünket.

Néhány nap múlva sokan elfelejtik majd, kik rúgták a döntőben a gólokat – talán még azt is, kik hagyták ki a tizenegyeseket, és milyen a bőrük színe –, de a cikk kezdetén említett Cristian Eriksen neve sokunk emlékezetébe, szívébe bevésődött. Erről pedig az elvileg egymással ellenérdekelt finn és dán szurkolók tehetnek leginkább, akik olyan elemi erővel kiáltották egymásnak felelve, közösen, az ég felé a játékos nevét, hogy a média közvetítésének köszönhetően a világ túlfelén is meghallották.

Ez lehet a legfőbb lecke: a győzelem harmadlagos, a részvétel másodlagos – az emberség mindezek felett áll.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.