Az ismert sportriporterrel és műsorvezetővel karácsony előtt beszélgettünk az életről és az életéről, értékekről és érdekekről.
– Aki végigtekint az eddigi pályádon, egy sikerekben gazdag életutat lát. Aki a veled készült interjúkat olvassa, hallgatja, az előtt egy, a magánéletében is sikeres, boldog, kiegyensúlyozott ember képe rajzolódik ki. Ezt te is így látod? Ott tartasz, ahol egykor, fiatalon elképzelted, hogy ennyi idősen tartani fogsz?
– Természetesen nem ott tartok, mert ami most van, azt akkor elképzelni sem tudtam. Persze, voltak álmaim a jövőről: színész akartam lenni. Hat évig próbálkoztam – a legnagyobb színházi sikerem az volt, hogy a felvételiről nem az első, hanem a második rostán rúgtak ki. Éreztem, hogy nem ott van a helyem: ha valami hat évig nem sikerül, azt már nem lehet csak a szerencsére fogni, ott valami hiányzik. 24 évesen elengedtem az álmomat, a színházasdit. Akkor már a Televízió sportosztályán dolgoztam, és ugyan eszembe sem jutott, hogy ezzel kéne foglalkoznom, de ott valami elindult: elkezdtem riportokat csinálni, egyre jobb visszajelzéseket kaptam, éreztem, hogy ez nekem megy, ez érdekel. És onnan kezdve, hogy a színházat teljesen elengedtem, minden, ami velem történt, az élet áramlása volt, sorsszerű, mintha valaki terelgetné az életemet – aki nem hisz Istenben, mondhatja, hogy ez fatalizmus, aki hisz benne, aszerint kézen fogva vezetgetett. Amikor elkezdtem tévézni, akkor kezdtem el azzal foglalkozni, amire való vagyok: függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul teszem a dolgom, a televíziózáshoz értek a legjobban, a magam szempontjából ebben vagyok a legjobb. Persze az ember időnként így is lehorzsolja a bőrét, mert nekimegy a szalagkorlátnak, de visszatér az útra. Érzi, amikor a helyére kerül – érzi, hogy harmóniában van, azt csinálja, amit csinálnia kell. Másként fogalmazva, a személyes sorsát éli, nem egy másik életet, amit kitalál magának, vagy amit ráerőltetnek a szülei vagy a körülmények, hanem azt a sorsot, amire teremtetett, amihez tehetséget kapott a Jóistentől. Ez ad egy alapállást, egyfajta nyugalmat, morális, lelki és szellemi bázist, amivel az ember tudja élni az életét, tudja kezelni a gondjait és az örömeit, a sikereit és a kudarcait. Mindig azt mondom a fiataloknak, hogy ne azzal foglalkozzanak, melyik szakmával mennyit lehet keresni, hanem azt keressék, hogy hol van a helyük, hol van a harmónia – azért böködök ide, a mellkasomra, mert ezt valahol itt érzi az ember, a lelke mélyén. A lelke mélyén érzi azt is, ha nincs a helyén, ha nem azt csinálja, amit csinálnia kéne, ha diszharmonikus az egész – akkor recseg-ropog, akkor fáj, akkor nem működik jól.
És ez valahogy a magánéletben is így van: megtalálod-e azt a társat, akivel az élet jól működik, akivel kiegészítitek egymást? Érdekes a magyar nyelv, mert
ha megtalálod a másik feledet, abból egység születik, de ha nem tudjátok összeilleszteni magatokat, abból kétség lesz.
Ha egység van köztetek, akkor megvan a harmónia, akkor erősítitek egymást, akkor lehet jövőt építeni, lehet problémát megoldani, lehet gyereket nevelni. Persze akkor is vannak nehézségek, nehéz napok, amikor fáradt, türelmetlen, igazságtalan az ember, viszont akkor tudja, hogy most kizökkent ugyan a helyéről, de van hova visszalépnie, a harmóniájába, és szembe tud nézni azzal, hogy igen, velem volt a baj. Ilyenkor jó picit visszavonulni, elcsendesedni, egy picit befele fordulni, gondolkozni, mit csináltam, mit nem csináltam. Ilyenkor talán az a legjobb “taktika”, ha az ember magában keresi a hibát. Másokat, meg a körülményeket könnyű hibáztatni, de az ember a lelke mélyén érzi, hogy ezzel becsapja magát. Még egy olyan konfliktusban is, amiben egyébként igazam van, meg lehet találni azt a picit, amit tehettem volna, hogy megelőzzük, okosabban kezeljük.
– Van, amit ma már másként csinálnál?
– Amit nagyon másként csinálnék, olyan valószínűleg nincs, mert viszonylag hamar megtaláltam a harmóniámat, a helyemet, és ez a munkámra és a magánéletemre is igaz. És így még ami nem volt jó, az is jó volt. Mert persze voltak pofonok az életemben, például amikor néhányan belevágtunk egy vendéglátós sztoriba. Másfél évig egy kis éttermet csináltunk – az a végén nagyon fájt, barátot veszítettem el, valamennyi tanulópénzt is fizetnem kellett, de összeségében abból is rengeteget tanultam. Ráadásul régóta volt bennem egy vágy, hogy a vendéglátózást egyszer jó lenne kipróbálni – most már elmondhatom, hogy kipróbáltam, már tudom, milyen, már nem azért nem vágyom rá, mert lebeszéltem róla magam, hanem mert kipróbáltam, és most már azt is tudom, hogy hol van a helyem a vendéglátásban: én vendég szeretek lenni. Szóval igazából nincs olyan, amit nagyon megbántam, és nem tudok olyan embert sem mondani, akit nagyon megbántottam, megsértettem volna, vagy rossz voltam vele. Biztos nekem is voltak ügyetlenségeim, rossz mondataim, de olyan, amit viszek, egy életen át hordozok magammal, olyan nincs.
– Van olyan tulajdonságod, amit megváltoztatnál magadon?
– Folyamatosan küzdök a türelmetlenségemmel. Türelmetlen vagyok, de nem csak magammal, hanem másokkal szemben is. Valahogy
nagyon nehezen viselem el, hogy élünk egy társadalomban, és vannak emberek, akik csak magukkal vannak elfoglalva.
Ennek nagyon jó színpada a budapesti közlekedés. Amikor akár áramolhatna is a forgalom, de nem: ő úgy dönt, hogy beáll a kereszteződésbe, vagy akkor is 30-cal döcög, amikor lehetne menni… Szóval azt valahogy nagyon nehezen élem meg, hogy nem vagyunk egymásra tekintettel, hogy hiányzik az odafigyelés. Persze próbálok küzdeni ezzel a türelmetlenséggel, mert csak magammal szúrok ki, amikor az autóban dühöngök, mert ő észre sem veszi, ő tök jól elvan 30-cal a belső sávban, csak én kapok agyvérzést. Hogy ezt elkerüljem, próbálom kezelni az ilyen helyzeteket, és arra jöttem rá, hogy az idő rengeteg problémát okoz. Sietni kell, oda kell érni, le kell adni, meg kell csinálni – az időkényszer hatalmas nyomást gyakorol ránk. Viszont ha megpróbálom egy kicsit kiiktatni az életemből az időt – például azzal, hogy ha 1-re kell jönnöm, akkor nem 1-re lövöm be az érkezésem, hanem háromnegyed 1-re –, akkor ha valaki előttem szötymörög, akkor sem bosszantom fel magam. Akkor bosszantom fel magam, ha sietnem kell. Ha az időt ilyen szempontból ki tudom iktatni az életemből, az egy csomó stressztől megszabadít. Ez folyamatos nevelés.
– Van, amiben úgy érzed, hogy még fejlődnöd kell?
– Egy csomó dologban kell még fejlődnöm! Rengeteget olvasok, gondolkodom – az életünkről, a hitünkről, magunkról, hogy hol is van a helyünk, miről is szól az életünk. Most olvastam például egy nagyon érdekes gondolatot: mennyit vettem el az élettől, és mennyit adtam? Azt hiszem,
úgy kellene élni, hogy a végén a mérleg pozitív legyen.
Hogy elmondhassam, többet adtam, többet tettem bele a közösbe, mint amennyit kivettem belőle. Az ökológiai lábnyomról folyamatosan beszélünk – de vajon mekkora a szellemi, és mekkora a lelki lábnyomunk? Hagyunk-e valami nyomot a világon? Ha csak egy picivel teszel többet hozzá, mint amennyit kivettél, akkor egy picivel jobb, ha nem, akkor egy picivel rosszabb lesz általad a világ. Ezzel a végén el kell számolni. És ha az ember a dilemmáit abból az aspektusból szemléli, hogy majd az élete végén, a legőszintébb pillanatában büszke lesz rá vagy szégyellni fogja, akkor jó döntéseket fog hozni. Ehhez jó mérce, hogy többet tettem-e be, mint amennyit kivettem – és ez segít abban is, hogy jobb emberré váljak.
Aztán van ez a dilemma, hogy szeretet vagy jóság. Ha A szeretet himnuszában nem a szeretet szót használnánk, hanem a jóságot, akkor is jó lenne, de mennyivel más! És ez azért izgalmas, mert akaratlagosan szeretni valakit, az nem megy, de akarattal jónak lenni, az működhet. Mert kell-e feltétlen szeretnem azt, akivel jó vagyok? Szóval a szeretet és a jóság érdekes dilemma bennem. Picit babrálni kell ezeket a szavakat magunkban…
Az is egy ilyen állandó babrálás bennem – az élettel, a világgal, magammal, a környezetemmel –, hogy hogyan is kéne az életet jól csinálni, hogyan kéne eljutni oda, hogy a végén, amikor majd megítélem az életemet, és engem is megítélnek, akkor azt mondhassam, hogy minden sutaságával, gyarlóságával együtt rendben volt, és, ad absurdum, mosolyogva tudjak meghalni. Néha furcsán néznek rám emiatt, de ha az utolsó pillanatban azt tudom mondani, hogy az életem összeségében rendben volt, akkor tényleg aszerint éltem, amiért ide lettem küldve.
Senki sincs véletlenül a világon. Mindenkinek megvan a maga dolga, a maga dolgát kell jól végeznie, és a végén azzal kell elszámolnia.
Szerintem valahogy úgy kéne élni, hogy a végén az az elszámolás rendben legyen.
– Visszakanyarodva a szeretet és a jóság témaköréhez, csak az elmúlt hetek bejegyzéseit olvasva a Facebook-oldaladon, szembetűnő, hogy mennyi jó ügy mellé állsz oda: Piros Orr Bohócdoktorok, Bethesda Gyermekkórház, Gyermekétkeztetési Alapítvány. Látható az is, hogy magánemberként is szívügyed a tudásmegosztás, a játékos ismeretterjesztés – elég csak az ‘otthontourist’ kezdeményezésedre gondolni. Miért érzed ezt fontosnak kifelé, mások, és miért érzed fontosnak befelé, magad számára?
– Na, ez valami olyasmi, amiről beszéltünk, hogy mennyit teszel be, és mennyit veszel ki. Amikor az ember azt mondja, hogy csak döntés kérdése, hogy segítsek vagy ne segítsek, akkor miért ne segítsek? Én nagyon sokat kaptam attól, hogy ismert ember vagyok, és van valamilyen hitelességem. Ha ezt a hitelességet lehet jó célokra használni, akkor ez nem döntés kérdése, hanem kötelesség. Mert mire is lettem én olyan, amilyen? Csak azért, hogy a boltban rám köszönjenek? Persze, jólesik, de azoknak, akik odafigyelnek rám, esetleg fel tudom hívni a figyelmét bizonyos dolgokra, közösségekre, ügyekre. Van egy csomó ember, aki nem tud segíteni, mert nincs eszköze, nincs hangja, vagy éppen nincs lehetősége. Nekem van – azt gondolom, ha én ezt kaptam, akkor igenis kötelességem ebből visszaadni.
Ez egyébként nemcsak a posztolásról szól, mert ilyenkor nemcsak azt adja az ember, hanem adja az energiáját, meg a szeretetét, a lelkét is. Egy anyukának meg a gyerekének, például a Bethesdában, már az is nagy segítség, ha érzi, hogy nincs egyedül a bajban, mert ebből rengeteg energiát kap, hogy kitartson, hogy csinálja, hogy hite legyen abban, hogy meg lehet gyógyítani a gyerekét, és az meg különösen fantasztikus, ha mosolyt csalsz egy beteg gyerek arcára, és ő addig elfeledkezik a bajáról.
Ha az embernek van lehetősége segíteni, akkor az kötelessége is.
Ha a Jóisten az egyik oldalon ad, akkor tudok visszaadni vagy továbbadni másoknak. Persze, lehet kuporgatni, de meztelenül jöttünk és meztelenül megyünk, csak egy dolgot viszünk el: azt, hogy milyen emberek voltunk. Hogy az a bizonyos szellemi meg lelki lábnyom mekkora. Nem viszem el az autóm, a házam, semmit. Csak az számít, hogy milyen ember voltam – mire kuporgassak? Hála a Jóistennek, megtehetem, hogy alkalmanként ingyen menjek dolgozni, megtehetem, hogy adjak, megtehetem, hogy beletegyem az energiámat, hogy segítsek. Azért kaptam az egyik oldalon plusz figyelmet, hogy vissza tudjam adni a másik oldalon.
– Hogyan illeszkedett ebbe a kapok-adokba a Szemlélek?
– Amikor elkezdtem írni a Szemlélekre, az útkeresés volt, és az is, amikor öt évvel később abbahagytam. De az öt év alatt nagyon sokat tanultam a világról, magamról. Voltak nagyon jó, és voltak nagyon nehéz pillanataim bizonyos írásokkal kapcsolatosan, és volt az a keserű tapasztalata is a szemlélekes történetemnek, hogy miközben sokan örültek, hogy „de jó, végre valaki leírta”, a többség nem merte, nem meri kinyitni a száját, nem meri felemelni a tollát.
– Ez valós félelem, vagy inkább közöny?
– Inkább valamilyen félelem, hogy ne legyen baj – nem kell dumálni, nem kell ugrálni. Sok ember félti a maga kis biztonságát: ne jöjjön senki, aki kérdéseket tesz fel, aki megkérdőjelez bármit is, amibe ő fanatikusan kapaszkodik, mert a végén még kiderül, hogy “luk van a hajó alján”. Azok pedig, azok a kevesek, akik ezeket a kapaszkodó embereket mozgatják, szintén nem akarják, hogy valaki kérdéseket tegyen fel, mert majd alakítgatják őket ők, ne okoskodjon, ne kérdezzen itt senki. Ezt valaki úgy fogalmazta meg, hogy amikor tömegeket kell valamilyen módon irányítani, akkor nincs is – igen van, meg nem. Az érthető. Nincs árnyalat, mert abból csak a baj van – abból csak a gondolkodás van, meg a kétely, hogy „mi van, ha mégsem úgy van”. Ez soha nem jó a hatalomnak, csak a fekete meg a fehér jó, és a tömegek nagy része amúgy sem akar gondolkodni: elfogadja, hogy mi jók vagyunk, ők rosszak, és ez biztonságot ad nekik az életben.
Egy darabig küzdöttem, hogy felnyissam az emberek szemét,
hogy amibe kapaszkodnak, az olyan „izé”, de rájöttem, hogy nem akarják. És akkor az ember elveszti a lendületét, hogy oké, de akkor kinek írok? Magamnak? Vagy annak a néhány embernek, aki egyébként ugyanúgy gondolkodik, mint én? Egymásnak írunk? Mert azoknak sem érdemes írni, akik ujjonganak, hogy „de jó, hogy valaki megírta, amit én is gondolok” – aztán ők is inkább csendben maradnak.
– Nem gondolod, hogy azzal, hogy abbahagytad a publikálást, te is beálltál a csendben maradók közé?
– Nem! Amikor kezdett fájni a családomnak, a rokonaimnak, és azt éreztem, hogy már ők is kárvallottjai annak, hogy erről vagy arról írtam, meg azt éreztem, hogy azokkal, akikkel erről lehetne beszélgetni, nem igénylik, hogy beszélgessünk róla, inkább kiforgatják a szavaimat, és a maguk hasznára használják, akkor úgy éreztem, hogy megtettem, amit tudtam. Én inkább azon gondolkodom, hogy csak ebben a politika által dominált indulatgócban lehet létezni, vagy ezen kívül is van élet? Szerintem van, csak nagyon arra vagyunk szocializálva, hogy majd a „párt”, vagy valaki megmondja, hogy mi van – még mindig olyanok a reflexeink, benne van a zsigereinkben, hogy “de mit szól ehhez a Nagy Testvér?” Most megpróbálom „Nagy Testvér” nélkül élni az életemet. Hét éve, mióta eljöttem a köztévéből, szabadúszó vagyok: én döntöm el, milyen munkát vállalok el, milyen ügy mellé állok oda. Ebben nyilván van egyfajta veszély, bizonytalanság is, mert nincs havi fizetésem – ha megint beüt a covid vagy eltörik a lábam, akkor hónapokig nincs jövedelmem. Emiatt egy kicsit aggódva mondtam fel annak idején, mert nem tudtam, hogy mi fog következni. Most már látom, hogy hihetetlen szabadságot adott. A hét év alatt rengeteg pozitív dolog történt velem, rengeteg új impulzus ért: olyan emberek, munkák, lehetőségek, ügyek „találtak meg”, amik nem jöttek volna, ha én akkor félelemből ott maradok, csak azért, hogy számolgassam a havi tuti fizetésemet, meg azt, hogy hány év van még hátra nyugdíjig. Annyi impulzust, annyi új energiát kaptam, ami feltölt, és ebben a szabadságban nagyon élek. Lehet így is.
Félve viszont nem lehet élni!
Sokszor látom, hogy valaki nem érzi jól magát a munkahelyén, de nem mer felmondani, mert a család, a gyerek, a hitel… Ott marad, de nem boldog. Nem fogom neki azt mondani, hogy „figyelj, ez így nem jó, mondj fel”. Inkább elmondom neki a magam történetét, és ha elég erős hozzá, akkor jön utánam, ha nem, akkor nem jön utánam. Ez egy mindenki számára járható út, de mindenkinek magának kell meghoznia a maga döntését. Lehetek én türelmetlen, hogy a másik miért nem ilyen vagy olyan, valójában nem lehet siettetni a dolgokat. A siettetés csapda. Hiába állsz oda, és kezded el mondani, nem lehet „megtéríteni”. Lehet beszélni dolgokról, lehet elmondani dolgokat, de amíg a belső késztetés nem születik meg, addig nem fogsz tudni változtatni. Egyházi körökben ki szoktam csapni a biztosítékot, de én azt gondolom, hogy végeredményben mindenkinek saját magát kell megváltania. Impulzusokat lehet adni, segítséget lehet adni, szeretetet, jóságot lehet adni, lehet beszélgetni és példát mutatni, de amíg nem születik meg a belső elhatározás, a belső meggyőződés, addig képtelenség változást elérni.
Azt is látom, hogy amikor ilyen súlyos döntést kell meghozni az életben, akkor két dolog történhet: vagy az eszedre hallgatsz, vagy a szívedre. Én ilyen helyzetekben mindig a szívemre hallgatok, mert ha az eszemre hallgatnék, az azt jelentené, hogy számítok, de akkor benne van a pakliban, hogy valamit figyelmen kívül hagyok, valamit rosszul számítok. Mert
az életben nem lehet olyan egyenletet felállítani, amiben nincs ismeretlen.
Tehát ha az eszedre hallgatsz, vagy jól számítasz, vagy rosszul. Ha a szívedre hallgatsz, megtörténhet akkor is, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan gondoltad, de akkor azt csináltad, amit te szerettél volna, amit te akartál kipróbálni, amit meg akartál élni, ami benned volt, ami egy belső késztetés volt. Ahogy Popper Péter mondta, akkor minden rendben van, „az is rendben van, ami nincs rendben”. De ez tényleg csak akkor igaz, ha a szívedre hallgatsz – akkor tanulsz belőle, bölcsebb leszel, többet tudsz meg magadról, a világról, és megélsz valamit, amire mélyen vágytál, amit szerettél volna kipróbálni. Ezért
az embernek mindig a szívére kell hallgatnia.
Akik az eszükre hallgatnak és számítanak, és inkább maradnak a tutiban, nem hiszem, hogy boldogabbak, a lelkük mélyén ugyanis tudják, hogy nem azt az életet élik, amit élhetnének. Ez egy nagyon elkeserítő állapot lehet, és ezt maguk elől sem tudják igazából eltitkolni, mert a lelkük mélyén érzik, hogy egy rákényszerített, félelemből formált életet élnek. Ők mit mondanak majd a végén, amikor visszanéznek? Hogy olyan életet éltek, amilyet megfelelésből, gyávaságból élhettek? Ez nem lesz jó! Az viszont jó lesz, ha az életem végén elmondhatom, hogy azt az életet éltem, amit élhettem, mert beengedtem új impulzusokat, meghoztam a szükséges döntéseket, léptem, amikor kellett – ez az én életem volt.
– A te életedből hiányzik még valami? Mit szeretnél még elérni?
– Nagyon sok kíváncsiság van bennem, ami azt jelenti, hogy még nagyon sok mindent szeretnék elolvasni, sokfelé szeretnék utazni, emberekkel találkozni, még egy csomó gondolat kavarog bennem, de materiális vágy, az nincs bennem.
– És szakmai?
– Elsőre rosszul hangzik, hogy nincs, de ez nem ambíciótlanság, hanem nincs bennem kiéletlenség, nincs bennem hiányérzet. Eldönthetem, hogy elvállalok-e egy munkát vagy sem, és csak akkor vállalom el, ha magaménak érzem, ha azt érzem, hogy érdekel, hogy van bennem kíváncsiság. Ha csak a pénzért vállalnék el valamit, de a hátam közepére sem kívánnám, csak legyünk túl rajta, állítsuk ki a számlát, az nem lenne jó. Az emberek ugyanis nem feltétlen tudják, hogy egy tévéműsor mitől jó vagy rossz, azt viszont csalhatatlanul leveszik, hogy valami igazi vagy művi. Ha én valamit nem szeretek csinálni, de megcsinálom rutinból, rögtön érzik, hogy valami nem stimmel, az pedig a hitelességem rovására megy. Amit az ember nem szívből csinál, amit nem az igazi, természetes, jó értelemben vett kíváncsiság táplál, azt nem szabad elvállalni. Csak az igazi kíváncsiság szül igazi kérdéseket, és csak az igazi kérdések szülnek igazi válaszokat.
Ha visszapillantok a pályafutásomra – most szeptemberben volt negyven éve, hogy beléptem a Magyar Televízió kapuján –, ha összeszámolom, hogy mi minden történt velem, hányféle, főleg sport- és szórakoztató műsorban dolgoztam, hány helyre jutottam el a világban, hány emberrel találkoztam, mennyi minden történt velem, akkor
igazából csak egyetlen dolog fogalmazódik meg bennem: a hála, hogy ez megadatott.
És hálás vagyok minden újabb feladatért, lehetőségért, ami megadatik. Nincs bennem olyasfajta elégedetlenség, hogy az élet milyen igazságtalan. Persze van, amit nem kaptam meg a pályától – sportkommentátorok között például az mindig egy külön kategória, hogy ki közvetített olimpiai aranyat, és ki nem. Én nem. Kaffoghatnék azon, hogy mi és miért nem adatott meg, de szégyellnék panaszkodni, mert egy csomó minden meg megadatott, ami fantasztikus, és amiért csak hálás lehetek. Ahogy hálás vagyok minden új lehetőségért is. Most ősszel forgattunk egy új műsort, tavasszal kerül képernyőre – nagyon jó élmény volt, rengeteget tanultam belőle, és végtelenül hálás vagyok érte. Tehát nincs bennem az, hogy még ezt vagy azt el akarom érni, hanem élem az életem, csinálom a dolgom, és alázattal fordulok afelé, amit az életem hoz. Amire azt mondom, hogy igen, azt igyekszem százszázalékos alázattal, fegyelemmel meg tisztességgel megcsinálni, és már régen nem gondolkozom azon, hogy mi lesz 5 vagy 10 év múlva. Azokban az impulzusokban élek, amiket a munkáim, az emberi találkozásaim hoznak.
Beszéltünk arról, hogy adni másoknak – de ez egy önös dolog is, mert azt kellett megtapasztaljam, hogy aki ad, az kapja a legtöbbet. A visszajelzések, a mosolyok, a hálás tekintetek visszatöltik az ember energiáit, és összekovácsolnak embereket. Amikor egy jótékonysági árverésen megjelenik egy beteg kislány kerekesszékben, és elmond egy verset, ott mindenki bőg. Ezek az alkalmak olyan elképesztő erőt és energiát adnak a közösségnek, amit nagyon messzire lehet vinni. Én ebben élek, és nem tudom, mi lesz 5 vagy 10 év múlva. Mi lesz holnap?
– Hogy holnap mi lesz, azt én sem tudom, de néhány nappal karácsony előtt beszélgetünk, a Szemlélek olvasói pedig éppen karácsonykor fogják olvasni ezt a beszélgetést. Mi jut eszedbe, ha az ünnepre gondolsz?
– A karácsonnyal kapcsolatban az van előttem, ahogy gyerekkoromban a hatalmas belmagasságú belvárosi lakásunk hatalmas ajtaja kinyílik, ott a fenyő, meg a fények, a díszek, az ajándékok. Nem rohantunk oda, hanem valaki a családból mondott pár mondatot a családdal és a karácsonnyal kapcsolatban, aztán énekeltünk. Hogy mikor mit kaptam, már alig tudom felidézni, de a kép, ahogy állunk a karácsonyfa előtt, alapvető élményem, egészen mélyen belém ivódott. A fény, az illatok, a zene, az ajándékok, a család, az együttlét erős, máig bennem lüktető impulzus – ezt a tradíciót visszük tovább a feleségemmel a saját családunkban.
Csak sokkal több ilyen közös pillanat kellene! Ahogy felnőnek a gyerekek, egyre komplikáltabb megoldani, de komoly logisztikával azért csak összejövünk ilyenkor is. Minden családnak megvannak a hagyományai, hogy mit főznek, mit csinálnak karácsonykor – ezek a hagyományok összekötnek, fontos elemei a családokat, a mi családunkat is összetartó kohéziónak.
Múltkor egy konferencián, ahol a családon belüli generációkról volt szó, mondtam egy beszédet, és végre megfogalmazódott bennem, hogy mi a bajom ezzel a családdilemmával. Mi ugyanis arról vitatkozunk, hogy kikből áll a család, de valójában a család nem ettől lesz család, akárhány főből is áll, hanem a közös gyökerektől, a közös energiáktól, attól a szeretettől, ami összetartja a családot, attól, hogy ha baj van, akkor összetartunk, és ha belül konfliktusaink vannak, akkor összezárunk, kifelé védjük egymást. Igazából ezektől a fajta energiáktól függ, hogy van-e családod, vagy nincs. Lehet apád, anyád, testvéred, de ha nincs ez az energia, nincs ez a fajta szeretet, ez a fajta kapocs, akkor tulajdonképpen nincs családod – pedig darabra megvagytok. Szóval, inkább ezen kéne gondolkodnunk, és nem azon, hogy hány fiú és hány lány, hány apa és hány anya a család. Én sok mindent értek, meg én is klasszikus családmodellben élek – első házasság, első feleség, három gyerek –, de nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy az emberek között milyen a viszony. Hogy számíthatnak-e egymásra, hogy összetartanak-e, hogy szeretik-e egymást – szerintem ezen múlik a család. A karácsony ennek egy nagyon fontos ünnepe, mert ezeket az energiákat is építi, erősíti, fenntartja, és átadja a következő generációnak.
– Te is megszólalsz a Szemlélek karácsonyi jókívánság-videójában, de most abban a kivételezett helyzetben vagy, hogy neked nem csak egy mondatod lehet – mi a te karácsonyi üzeneted a magyar embereknek, Magyarországnak?
– A karácsonyi sztereotípiákon túl azt kívánom, hogy abban a pici időben, amit az ünnep a világ leállásával óhatatlanul ad, legyen lehetőségünk elgondolkodni azon, hogy mi az igazán fontos az életben. Melyek azok az értékek, melyek meg kéne határozzák hétköznapi döntéseinket, és ezeket az értékeket kellene előtérbe helyezni, nem az érdekeket, meg a számításokat, és nem a félelmeket priorizálni.
Az életünket egyébként jellemző futkosásban a napi szempontok másnapra megváltozhatnak – gyerekeink generációja pont ebben az értékkeresésben van. Ők folyamatosan azt hallják, hogy klímaválság meg háború, sivatag meg víz, meg hányan leszünk a Földön, mi lesz ötven év múlva – és akkor egyszer csak rádöbbennek, hogy ez az ő életük, ők akkor még élni fognak. Minden változik, minden bizonytalannak tűnik – ez elsősorban a gyerekeinket érinti, de mi sem helyezkedhetünk kívül a problémán. A biztonság igénye primer ösztön, de mi bizonytalanságban élünk.
Minden változik, de mi az, ami folyamatosan igaz lesz?
Aki erre megtalálja a választ, azt is meg tudja fogalmazni, hogy mi az, ami hosszú távon, egy életen át igazán fontos számára – talán a karácsony erre is alkalmas.
Én a pozitív energiákban hiszek. Látom, hogy egy csomó ember próbálja a világ káros, indulatos, negatív részét kizárni az életéből, és nem azt nézni, hogy mi az, ami nem jó, ami nem működik, hanem a szépet keresi, és azokat az embereket, akikkel együtt lehet működni, akikkel közös energiákat lehet találni. Nagyon sok ilyen ember van, de az nem feltétlen jó, hogy a világ ilyen szempontból ennyire szétválik feketére meg fehérre, indulatosra meg nem indulatosra. Ez az ünnep szinkronizálhat minket, segíthet megérteni egymást. Most tehát ne arra koncentráljunk, hogy hányadikán nyitnak a boltok, hogy vissza tudjuk váltani az ajándékot, inkább
mindenki fogalmazza meg magának, hogy mi az érték számára, és éljen aszerint.
Neki azt kell megélnie, neki ott van a helye. Persze mindenki máshol tart a saját útján, de azt látja, érzi, hogy mi az, ami érték, és az lesz húsz év múlva is. Élj úgy, csináld úgy, hogy az életed mások számára is értékké váljon!
