Hittanár olvasónk, aki kórustagként maga is énekelni fog a NEK zárómiséjén, sokat töprengett azon, hogyan is viszonyuljon az eucharisztikus kongresszus himnuszául választott énekhez. Szerkesztőségünknek küldött levelét változtatás nélkül közöljük.
Nekem is számtalan ellenérzésem volt az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus himnuszának újrafeldolgozásával kapcsolatban. Vártam volna én is valami újat, frisset, ami 21. századi lelkünkből fakad. Ami lelkesít újabb 80 évre. És mégis, most kezdem megérteni a szervezők ragaszkodását ehhez a régi himnuszhoz.
Szombaton, miközben gyakoroltam az ének kórusváltozatát a pápai zárómise kórusszolgálatához, a lányom posztolt a Facebookon a Hősök teréről, mert már ott volt a főpróbán, mint a kongresszus egyik oszlopos szolgálattevője. E pillanatban az egész életem filmje lepergett előttem.
Anyámat láttam, akinek kedvence volt ez az ének, pedig csak öt éves volt ´38-ban.
De valahogy neki ez a kommunizmussal meg a „hazánkban ideiglenesen állomásozókkal” szembeni ellenállás szimbóluma is volt. ´56-os egyetemistaként a forradalom után már nem merte nyíltan gyakorolni a hitét a megtorlástól való félelmében.
Azt gondolom, ez a himnusz, és az 1938-as kongresszusnak a levegőben maradt élménye tartotta benne, és a családomban is a lelket. Apai nagynéném hagyatékában is találtam féltve őrzött emléktárgyakat az eseményről. Nem hiszem, hogy anyám, aki már csaknem 20 éve eltávozott közülünk, valaha is álmodta, hogy a lánya és annak a lánya szolgál majd a következő budapesti kongresszuson. Vagy hogy egyáltalán lesz még valaha budapesti kongresszus. Csak imádkozott. Ezzel a himnusszal imádkozott.
És megtörtént a győzelem, amiről az ének szólt: Jézus győzelme idő, diktatúra, megszállás és üldöztetés felett.
Az imája meghallgatásra talált.
Lorencz Klára
gépészmérnök, hittanár, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének tagja
