Kígyóspuszta egy kis falu Bács-Kiskun megye keleti végében, tanyák sokaságával körbevéve. Farkas Zsolté nincs messze a bekötőúttól, hamar megtalálom – juhászkutyái barátságosan üdvözölnek.
Morzsi és Zsófi komplementer fekete-fehér kutyák: ahol az egyiken fehér a folt, a másikon ott fekete. Sokat segítenek a terelésben.
– Egy kutya és egy ember többet ér, mint két ember – osztja meg a juhászmatekot Zsolt.
170 juh él a tanyán. Az állatok, amikor csak lehet, kint vannak a határban. Az állattartást persze meg lehetne oldani úgy is, hogy a takarmányt gépek adagolják, nem is kellene kivinni a jószágokat legelni, de Zsolt nem tartja jó iránynak a túlzott gépesítést. Bár egyre kevesebben csinálják hozzá hasonlóan, de azt mondja, az állatnak szüksége van a térre, a kinti legeltetés érződni fog a húsán. Birkát ugyanis szinte már csak a húsáért tartanak, a szőrét alig veszik.
Zsolt mosolyogva emlékszik vissza, hogy kamaszkorában nemegyszer napokig járta a pusztát, terelte az állatokat – ahol ráesteledett, ott verte fel a sátrát. Mára a környéket apró parcellákra osztották, a lehetősége sincs meg a szabadságnak, amit gyerekként megtapasztalt.
Zsolt apja is juhász volt, tőle vette át a tanyát 1990 körül. Azóta az év szinte minden napján kint van, szakadó esőben, kínzó kánikulában – ha az ember egyszer belerázódik a természet ritmusába, nehéz onnan kirázódnia. Zsoltnak sincs szüksége ébresztőórára: akkor kel, amikor kell.
Nyáron hajnalban, négy körül már kint van: még a forróság előtt kihajtja az állatokat a reggeli legeltetésre. Ilyenkor még sötét van, a fejlámpa is előkerül. Utána ellát minden teendőt, merthogy dolgozni lehet itt napestig, annyi a feladat – bár néha a második, a napnyugtáig tartó legeltetéssel sem ér véget a napja. A kisbárányok születésének időszakában például nem sokat alszik. De hát valamit valamiért: húsvét és karácsony előtt, meg augusztus közepe táján viszik a bárányt. Ilyenkor a juhász éjszaka többször is felkel, mert előfordul, hogy a születése előtt, még az anyaállat méhében meg kell igazítani a rossz irányba fordult kisbárányt. Ilyenkor nincs mese: a kíntól menteni kell az állatot.
Zsolt az idő java részében egyedül dolgozik, csak időnként segít neki egy alkalmazott, egyébként mind a 170 juhot maga nyírja. Miközben mesél, egy különös juhászbotot mutat. A birkán, ha levágták a szőrét, nemigen lehet fogást találni – erre szolgál a bot kampós vége. Azt be lehet akasztani az állat lábába. Olyan, mint a püspökök pásztorbotja, csak kevésbé elegáns, és nem jelkép, hanem munkaeszköz. Mindenesetre egy ilyen apróság is mennyi gondolatot, érzést hoz elő, mi mindent megmagyaráz… Pásztor, püspök, és a Jó Pásztor, aki egyetlen elcsatangolt bárányért is elmegy, megfogja és visszahozza.
Lassan befelé vesszük az irányt. Leülünk az egyszerű juhászlakban – ágy, asztal és kandalló, a falon a Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség naptára, „I love juh”
felirattal. Zsolt ugyan
szeret egyedül lenni, de nem magányos:
van családja, van hová és kikhez hazatérnie. Nem a tanyán él, de itt tud gondolkodni – a városban gyorsan megfájdul a feje. És hogy min szokott gondolkodni? Jelenleg például az ideális birkaszámot keresi, amennyit munkával elbír – még nem találta meg, de addig csökkenti a nyájat, míg oda nem ér.
Nem bírtam tovább, engedtem a kísértésnek és megkérdeztem: sosem néztek rá furcsán, gyanakodva, hogy Farkasként birkákkal foglalkozik? Kiderült, hogy a néhány éve elhunyt helyi plébános, Lajos atya is ezzel tréfálkozott: „biztos jó-e a bárányokat a Farkasokra bízni?” Valaha ugyanis az egész tanyasor a Farkasoké volt, ma már csak ő viszi tovább a mesterséget a családból.
Kérésemre karácsonyi üzenetet is kapunk tőle: azt mondja, érdemes a lelki békét keresni és megtalálni, nem a tárgyakat halmozni. Eszembe jut, amit még beszélgetésünk elején említett, hogy nem azért csinálja, mert meg lehet belőle gazdagodni. Mert nem lehet.
És hogy ő megtalálta-e itt a lelki békéjét? Határozott, mosolygós igen a válasza.
Farbaky Tamás
