A műhús előállítása hasonlóan zsákmányolja ki a környezetet, mint a húsipar

Sokan döntenek úgy, hogy lemondanak a húsról és/vagy az állati eredetű ételekről, hogy ezzel tegyenek a környezetvédelemért és a társadalmi igazságosságért.

Az elv szép és jó, ám sok vegetáriánus és vegán fogyaszt “műhúsokat”, melyek előállítási körülményeivel, környezetre gyakorolt hatásaival gyakran nincsenek tisztában.

Fontos ellentmondásra hívja fel a katolikus vegetáriánusok figyelmét az amerikai Robert Cruz, aki amellett, hogy egyházzenész, feleségével és három gyermekével két hektáros farmjukon gazdálkodik. A hús alternatívájaként hirdetett termékek alapanyagai azok a monokultúrás gazdaságokban termelt növények, amelyek a zárt ketreces tartásban nevelt, vagyis inkább “növesztett” állatok takarmányát is adják: szója, borsófehérje és gyökérzöldségek.

Ezeket az alapanyagokat pedig éppen olyan, a talajt kizsákmányoló módon állítják elő, mintha azt a húsukért tartott állatoknak szánnák. Ezen túlmenően a feldolgozáshoz további adalékokra és szállítmányozásra van szükség, így a globális logisztikai hálózat “utasai” is egyben.

A “műhúsipar” tehát ugyanolyan, a környezetet kizsákmányoló, a világpiaci árak által befolyásolt, a globális szállítási útvonalakon nyugvó piaci szegmens, mint a valódi húsipar, semmiben sem jobb annál.

Cruz azt mondja, hogy a vegetáriánus lét – amennyiben húspótlékok fogyasztásával jár – nem tekinthető egy magasabb etikai és erkölcsi hozzáállásnak. Nincs szükség egy újabb kifogásra e status quo fenntartásához: látszatmegoldás, mellyel a világ élelmiszerpiacát uraló hatalmas vállalatok “napszámosai” maradunk.

Szerinte igazságot kereső katolikusként ragaszkodnunk kell a jobbik úthoz, amely tiszteli az emberi munkát és a társadalmi igazságosságot. Ez az út nincs olyan távol tőlünk, mint gondolnánk: gazdálkodók, akik talajmegújító földművelést folytatnak, akik nemcsak testi, de spirituális táplálékot is kínálnak. Számos esetben családi kötelékben működnek, amely farmtípust Szent XXIII. János pápa 1961-ben kiadott pápai enciklikájában, a Mater et Magistra (Édesanya és Tanítónő) című művében a gazdálkodás ideális formájának nevezte. A kistermelők elkötelezettek az állatoknak kijáró méltó bánásmód és a legeltetés mellett, legnagyobb kincsüknek pedig magát az éltető talajt tartják. Felismerik, hogy leghatalmasabb örökségük, amit gyermekeiknek hátrahagyhatnak, ha fenntartható mezőgazdasággal visszaállítják, újjáépítik termőföldjeik állapotát, amely csak az ember és az állatok egységével születhet meg.

Ezek a kistermelők azonban nagyban függnek a helyi közösségektől, ahogy a helyi közösségek is tőlük. A vidéki élet hanyatlásának vagyunk szemtanúi, mely nem csak a nem-városlakó népesség csökkenését jelenti, de az itt élők gazdasági lehetőségeinek szűkülését, sőt, lelki közérzetük romlását is magában foglalja. A helyi termelők jelenléte azonban reménysugár lehet: nemcsak testi táplálékot kínálnak, hanem közösséget is.

A vegetáriánus életmód mellett döntők szándékának nemességét nem vonhatjuk kétségbe, mégis akkor érik el valóban céljukat, ha ezt a helyi termelők támogatásával összhangban teszik – zárja gondolatait Cruz.