„Nehéz elhinni, hogy mindez nem száz éve, hanem ma, a XXI. században történik” – ezt az örmény külügyminiszter mondta az ENSZ Biztonsági Tanácsának tegnapi rendkívüli ülésén az Azerbajdzsánba ékelődött örmény enklávéban zajló tragikus történésekről.
Előzmények: blokád és kínhalál
A 2020-as, negyvennégy napos háborút lezáró háromoldalú (orosz, örmény és azeri) békeszerződést követően a mintegy 120.000 örmény által lakott, gyakorlatilag függetlenként működő (önálló törvényhozással és védelmi szervekkel rendelkező, de önálló állampolgárság és fizetőeszköz nélkül létező) Arcahi Köztársaságot – azaz Hegyi-Karabahot – a világgal Örményországon keresztül „köldökzsinórként” összekötő Lacsin-folyosót kilenc hónappal ezelőtt azeri ál-környezetvédők eltorlaszolták.
Innentől, 2022 decemberétől lassan, de biztosan – a világ hallgatása mellett – Hegyi-Karabah (Arcah) örmény lakosságának életét fenyegető
súlyos humanitárius válság alakult ki:
az azeriek ki-be kapcsolták az áramot, a vizet, a gázt és az internetet, a karabahi örmények nem juthattak sem élelmiszerhez, sem üzemanyaghoz, sem gyógyszerekhez, bevezették a jegyrendszert, a kenyér napi 300 grammos fejadagjáért naponta álltak sorba, a súlyos betegek nem juthattak ki Hegyi-Karabahból, hogy megfelelő kórházi kezelést kapjanak.
Az azeri kormány által hivatalosan is támogatott, az orosz békefenntartók által tétlenül „jóváhagyott” területi blokádnak több, az éhség és az orvosi ellátás hiánya miatt kínhalált szenvedett örmény esett áldozatul, ezért az örmény közvélemény és a nemzetközi közösség több tagja is az 1915-ös népirtás folytatásaként értelmezte a folyamatokat. A cinkos Törökország folyamatosan helyeselt, és támogatta a testvéri ország, Azerbajdzsán tevékenységét.
Napjaink népirtása
Az Örmény Köztársaság függetlensége ünnepének másnapján, 2023. szeptember 19-én az azeri légierő – a hivatalos azeri narratíva szerint „terrorellenes intézkedésként” – a kis örmény enklávé fővárosát, Sztepanakertet bombázta, a karabahi örmény falvakat pedig gépfegyverekkel járták sorra azeri katonai alakulatok.
A kiéheztetett Karabahi Köztársaság hadserege 24 óra alatt megadta magát, így az azeri külügyminiszter az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén diadalittasan jelentette be, hogy „visszafoglalták” a területet.
Ennek ellenére a térségben nincs fegyvernyugvás: bár az örmények letették a fegyvert, és a megnyitott Lacsin-folyosón az annexiót követő békefeltételek alapján ezrek kezdték el tömött sorokban az áttelepülést Örményországba, a kis hegyi falvakból még mindig az azeri hadsereg által végbevitt kegyetlen etnikai tisztogatásról érkeznek hírek. A hivatalos azeri média az örmény terroristákkal való leszámolást és a katonai célpontok támadását emlegeti, azonban mindenféle torzítás nélkül ki lehet mondani, hogy
az örmény lakosságú falvakban a srebrenicai mészárláshoz hasonló jelenetek zajlottak
az elmúlt napokban, amiről a közösségi médiában az azeri résztvevők lelkesen küldözgetik egymásnak és a karabahi örményeknek a felvételeket, lefejezett emberekről, meggyalázott nőkről.
Kettős mérce és a székely zászló
A kialakult helyzet történelmileg nem, struktúrájában azonban leírható a Székelyföld-analógiával. A most végbemenő folyamat, a karabahi örmények kényszerű tömeges áttelepülése Örményországba ugyanis ahhoz hasonlítható, mintha a „területi integritás” elve alapján Székelyföldről kellene a székelyeknek – hogy ne váljanak népirtás áldozataivá – a mai Magyarország területére áttelepülniük.
Ennek ellenére a hírek szerint Magyarország egyedüliként megvétózta az EU 27 tagállamának közös nyilatkozatát, amelyben elítélik Azerbajdzsán Hegyi-Karabah (Arcah) örmény lakossága elleni katonai agresszióját.
Magyarország külügyminisztere az azeri „baltás gyilkos” kiadatása óta nyilatkozataival támogatja az azeri törekvéseket Azerbajdzsán területi integritásához való joga alapján, ugyanakkor épp a székely autonómia alapját jelentő nemzetközi jogelvre, a népek önrendelkezési jogára nincs figyelemmel.
Miközben hazánk vezető politikusai az önmagában helyeselhető energetikai diverzifikáció érdekében a Türk Tanácsban megfigyelői státuszban igyekeznek elérni céljaikat, minden jel szerint ugyanők
érzéketlenné váltak az elszakított országrészeinken élő magyarokhoz, különösen a székelyekhez hasonló helyzetben élő karabahi örmény nép tragikus sorsa és helyzete iránt,
akik számára a területi integritás elve mellett a népek önrendelkezési joga alapvető, sőt a jelenlegi helyzetben létfontosságú és életbevágó (lenne).
Felmerülhet a kérdés, hogy így vajon mennyire lehet hiteles az az elkötelezettség, amelyet a közintézményeinken kihelyezett székely zászló hivatott szimbolizálni?
Telegdi Krisztián
Mi kapcsolja az örménységet történelmileg Hegyi-Karabahhoz? Mik az örmény nép önrendelkezésének történelmi alapjai ezen a területen? Hogyan létezhet(ett) az Arcahi Független Köztársaság Azerbajdzsán területén belül? Mik az azeriekkel való konfliktus történelmi okai? Ezekre a kérdésekre is választ kaphat az olvasó egy három évvel ezelőtt megjelent tudományos cikkünk felidézésével.
Két szakértő elemzése az Azerbajdzsán és a Karabahi Örmény Köztársaság közti háború hátteréről.
2020. szeptember 27-én vasárnap az Azerbajdzsán és Örményország közé ékelődő Hegyi-Karabahot (örményül: Árcáhot) megtámadta Azerbajdzsán. A harcok mindennapi eredményeiről sokat lehet olvasni, arról azonban kevésbé, hogy mi van ennek történeti hátterében, és miért beszélhetünk a keresztény értékek veszélyeztetettségéről.
A kereszténység kezdetei a Dél-Kaukázus népei között
Az örménységet tartja számon a történettudomány a világban az első keresztény népként: III. Trdat örmény király már a 4. század első évtizedében Világosító Szent Gergely közbenjárására felvette a kereszténységet, majd utána az egész nép kereszténnyé vált, megelőzve Konstantin császár 313-as, a Római Birodalomban a keresztényüldözések megszűnését jelentő türelmi rendeletét is. A keresztény tradíció szerint Szent Bertalan és Tádé apostolok térítettek az örmények között, ekkor már örmények jelentős csoportja felvette a kereszténységet, de a terület egyházi központja e legkorábbi időkben még a szíriai Edessza volt.
Az örmény királyságtól keletre, a Kaszpi-tenger partjáig húzódó Kaukázusi Albán Királyságban pedig a hagyomány szerint Tádé apostol tanítványa, Szt. Elizeus (Yeghise) apostolkodott, ők az örmények krisztianizációja után, 313-ban szintén keresztények lettek.
Trdat örmény király megkeresztelése után Világosító Szent Gergely megkezdte az egyház megszervezését, amely nem kötődött kizárólagosan az örmény királyság területéhez, hanem az mind a mai Grúzia területén található egykori Kartlira, mind a Kaukázusi Albán Királyságra kiterjedt. Az Örmény Királyság virágzó kora utáni változások ellenére 387-től az államterület változásai, majd 428-tól az önálló örmény államiság megszűnése ellenére az örmény részegyház megmaradt a területen, Kartli és az Albán Királyság területén önálló részegyházakkal egyetemben.
Hegyi-Karabah egyetemes keresztény emlékhelyei a frontvonalban
A korai kereszténység Hegyi-Karabahban található emlékei szorosan kötődnek ehhez az időszakhoz, megsemmisülésük nemcsak az örmények, de az egyetemes kereszténység értékeinek a megsemmisüléseit is jelentik. Hegyi-Karabah területén több mint 300 örmény keresztény templom és kápolna lokalizálható, amelyekből az alábbiakban hármat emelünk ki.
Amarasz monostorát még maga Világosító Szent Gergely alapította. A kaukázusi albán egyház első pátriárkája Világosító Szent Gergely unokája, Grigorisz volt, aki az Észak-Kaukázusban halt vértanúhalált, holttestét pedig Amarasz monostorába temették, ahol a mai napig nyugszik.
Alig száz évvel később, az 5. század elején Amarasz monostorában hozták létre az első örmény iskolát Szt. Meszrop Masdoc erőfeszítéseinek köszönhetően. Ő volt az örmény és az egyetemes kereszténységnek az a szentje, aki megalkotta a 36 betűből álló örmény ábécét, az örménység, a keresztény kultúra és a sajátos liturgikus hagyomány évezredeken át, sokszor önálló örmény államiság nélkül is való megmaradásának alapját.
Az amaraszi monostorban Szt. Meszrob az örmény betűk mellett a kaukázusi albán és a kartli egyházmegyék számára is önálló, saját külön ábécét alkotott, tanúságot téve a kultúrák egyediségének, sajátosságai megőrzésének fontosságáról, és a kereszténység, az egyház egységéről. Az első örmény bibliafordítás 435-ben is részben az ő nevéhez fűződik. Amarasz monostora így nemcsak az örmények krisztianizációja, de az örmény írásbeliség és a Biblia örmény fordításához kötődő hagyomány miatt is fontos. Jelenleg pedig a frontvonalak tüzében van.
A terület másik fontos monostora Gándzászár (magyarul: Kincseshegy), amely az albán keresztény egyház székhelyévé vált, és itt székelt a középkorban az önálló albán katolikoszátus. Gándzászár későbbi, XIII. században épült temploma a térségben a közelmúltban végbement modern keresztény újraéledésben is fontossá vált: felújítása után ez lett az első Karabahban, amelyet a Szovjetunió szétesésének pillanatában, 1989 október 1-én formálisan is megnyitottak – 60 éves szünet után. Az 1990-1994 közötti karabahi háborúban Azerbajdzsán bombázta a hegy tetején lévő templomot, a bomba eltalálta, azonban nem robbant fel: a becsapódott bombatest a falban maradt, a keresztény hit erejét szimbolizálva a háborúban.
A susi Megváltó Krisztus Székesegyházat ért bombatámadás hírével kapcsolatosan a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia október 9-én közös nyilatkozatában szomorúságának és aggodalmának adott hangot. Az óriási sziklára épült susi (azerbajdzsánul és oroszul: Susha) városhoz kötődő helyi mondás: „Aki Susit birtokolja, azé Karabah”, ez így volt korábban is, és minden bizonnyal így marad a későbbiekben is a település stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően.
Amikor Susit az örmény hadsereg 1992-ben az azerbajdzsáni haderőtől elfoglalta, az egyet jelentett a háború szerencsés kimenetelével. Napjainkban az egyre nagyobb hatótávolságú rakétákkal és drónokkal azonban könnyű eltalálni, lerombolni – még ha el nem is foglalni – a települést, és a mellette fekvő katedrálist. A Susi katedrálisban 1992-ben Azerbajdzsán fegyverraktárat rendezett be, feltételezték, hogy a keresztény örmények nem fognak egy templomot megostromolni. Az örmény haderő ekkor nem is ostrommal, hanem csellel tudta a várost megszerezni, majd a templomot a fegyverektől és a puskaportól kiüríteni, és ezáltal az egykori székesegyház a karabahi örmény függetlenség szimbólumává vált.
Sevak Avanesyan csellista játszik a lebombázott örmény templomban
Susi felszabadításáról így nyilatkozott Parkev Martirosyan, jelenleg Hegyi-Karabah érseke, aki maga is részt vett a harcokban: „A susi-i katonai műveleteket május 7-re tették, Szent Kereszt napjára, és ez nem csak egy véletlen egybeesés volt, a résztvevők maguk is emelkedett hangulatban voltak…. Mindenki keresztet viselt magán, akinek nem volt, az keresztet rajzolt az uniformisára. Még a tankokra és a harckocsikra is keresztet festettek. Úgy tűnt egy felsőbb erő vezetett bennünket ahhoz, hogy kis veszteségekkel, beléphessünk Susiba.”
Az ezzel kapcsolatos nyugati sajtónarratívákkal szemben ugyanakkor II. Karekin ecsmiadzini örmény katholikosz-pátriárka hangsúlyozta, hogy a mostani háború nem modernkori vallásháború Hegyi-Karabah körül. Az örmények a térség békéjét kívánják, s az etnikai-területi konfliktus békés rendezését, amit ma akaratuk ellenére összetör a fegyverek szava.
A történelem sodrásában
Voltak időszakok, amikor századokon át az örménység történelme önálló államiság és ország nélkül folytatódott. Így volt ez a keresztény aranykort követő 5. század közepétől egészen a 9. századig is, majd a 15. századtól a 20. század kezdetéig, amely időszakban az örménység az Oszmán, a Perzsa és az Orosz Birodalom területén élt betagozódva önálló államalakulat nélkül. Az Oszmán Birodalom területén élő, korábban szövetséges örménység ellen vezetett XIX. század végi pogromok, majd az előre eltervezett 1915-ös, másfél millió örmény vértanúságával járó népirtást követően, 1918-ban örmény szabadságharcosok küzdelmének eredményeként a Dél-Kaukázusban létrejött a független I. Örmény Köztársaság. A küzdelmeknek három problematikus földrajzi területe volt: Örményország délnyugati határánál Náhicseván tartománya, mellette Szjunik, valamint tőle északabbra Hegyi-Karabah (Árcáh). Ezen örmény tartományok közül Náhicseván egy év után, 1919-ben már az új szovjet tagköztársaság, Azerbajdzsán kezére került.
Azerbajdzsán egy területnevet – és nem etnikai csoportot – jelentett még a 19. században, amelyen többnyire kaukázusi török és tatár törzsek laktak.
Az itt élő népek egységes, modern értelemben vett etnikai identitása a Szovjetunió tagköztársaságává válásával alakult ki. Ebben az egyik elemet a fiatal ország sajátos etnogenezis-koncepciója jelentette, amelyet a szovjet-azerbajdzsáni történetírás részben a 4-11. századig létező Kaukázusi Albánia keresztény lakosságához kötött és egy kontinuitás-elmélettel kapcsolta össze a kettőt, hasonló módon a Kárpát-medencében is ismert dákó-román kontinuitáselmélethez.
Az etnogenezis-koncepció lényege, hogy a 11. században, Albánia megszűnése után az ott élő népek a türk törzsek bevándorlásával a modern azeriek többségükben immár muszlim elődeivé váltak, míg a kisebbség elgrúzosodott és elörményesedett. A nemzeti múlt konstruálására való igény azeri részről újra és újra felerősödött a 20. században, különösen akkor, amikor a régészeti ásatások során előbukkanó örmény feliratok láttán magyarázatot kellett találni azok eredetére.
Sztálinnak köszönhető, hogy a 80%-ban örmények által lakott Hegyi-Karabah Azerbajdzsán részévé vált, fizikálisan szétválasztva Szovjet-Örményországtól, sajátos autonóm területként. Az autonómiából az örmények azonban nem éreztek sokat: az Azerbajdzsán általi nyelvi és kulturális elnyomás miatt a Sztálin halála utáni időszakban, az 1960-as és 1970-es években a karabahi örmények számos petíciót küldtek Moszkvába, kérve, hogy Hegyi Karabah státuszát gondolják újra, a szocializmus jegyében a törekvés azonban nem hozott eredményt. Az 1977-es szovjet alkotmány pedig kimondta, hogy egyetlen tagköztársaság határa sem változtatható meg annak belegyezése nélkül. Ugyanakkor az 1990. április 3-án kihirdetett, a Szovjetuniótól való elszakadás eljárását szabályozó törvény mind a tagköztársaságoknak, mind az autonóm köztársaságoknak és régióknak jogot biztosított, hogy a terület vagy tagköztársaság munkástanácsa által meghirdetett népszavazással dönthessenek a Szovjetunióból való kilépésről.
A Gorbacsovhoz kötődő peresztrojka (gazdasági átalakulás) és glasznoszty (nyitás) a Kaukázusban etnikai politikává, nemzeti önrendelkezéssé és demokratizációs folyamatokká transzformálódtak, amelyek lehetőséget kínáltak az örmény és azeri közösségeknek a patriotizmusra és a nacionalizmusra, amely a gyakorlatban spontán lakosságcserékben, etnikai tisztogatásokban, elszakadási folyamatban valósult meg.
1988. február elején az Karabah Autonóm Terület önkormányzata által meghirdetett népszavazáson a terület lakossága elsöprő többséggel (80%) a Szovjet-Azerbajdzsántól való elszakadásra szavazott, ennek alapján 1988. február 20-i beadványukban a Hegyi-Karabah munkástanácsának (szovjet) 140 tagjából 110 támogatásával kérték Moszkvától, hogy a Karabah Autonóm terület Örményországhoz csatlakozhasson. A precedens nélküli esemény ellentmondott a Kommunista Párt addigi politikájának is, az államhatárok megváltoztathatatlansága alapján mind Baku, mind Moszkva kormánya visszautasította az örmények regionális kezdeményezését. Ezt követően tüntetések kezdődtek a fővárosban Sztepanakertben, a feszültségek pedig olyan nagyok voltak, hogy egy héttel később a Bakutól északra fekvő iparvárosban, Szumgaitban etnikai alapú pogromok és tisztogatások kezdődtek az örményekkel szemben. A folyamat radikálisan erősödött és hamarosan államközi, tényleges fegyveres konfliktussá alakult át: az először partizántípusú hadviselés 1991 novemberében nyílt háborúvá alakult át, amikor az örmény többségű és vezetésű fővárost, Sztepanakertet Azerbajdzsán bombázni kezdte, majd 1994-ben a rengeteg menekülttel és halálos áldozattal járó háború örmény katonai győzelemmel végződött, amelyet tűzszünettel zártak le. Az ekkor létrejött tűzszüneti vonal, a mai Hegyi-Karabah Köztársaság határa, a szovjet térképeken szereplő, azeri részekkel körbevett területénél nagyobb területre terjed ki, hiszen csak így biztosítható az infrastrukturális összeköttetés Örményországgal, illetve a terület biztonsága.
Ez a terület tehát egy de facto köztársaság, amit de jure a nemzetközi jog nem ismer el, noha a területi integritás elve mellett a népek önrendelkezésének nemzetközi jogelve alapján a konfliktus nemzetközi jogi rendezése lehetséges és égbekiáltóan szükséges volna.
36 év után kiújultak a harcok (2020)
A háború lassan negyedik hete tart annak ellenére, hogy a két szembenálló ország, Örményország és Azerbajdzsán külügyminiszterei október 10-én szombat hajnalban Moszkvában maratoni tárgyalást követően tűzszüneti megállapodást írtak alá, kifejezve szándékukat a konfliktus tárgyalásos úton való rendezésére az egyébként is a Karabah-kérdés megoldásán lassan már harminc éve dolgozó ún. EBESZ Minszk csoport keretében.
A tűzszünet kezdetéül megjelölt szombat éjféli időpont azonban nem hozta el a várt fegyvernyugvást: Azerbajdzsán még szombat délután intézett támadást Hadrut városa ellen abban a reményben, hogy a tűzszünet kezdetekor a város azeri kézen lesz, azonban az örmények sikeresen visszafoglalták még az éjfél beállta előtt. A tűzszünet pedig ezután elmaradt: az azeri erők azóta szüntelenül támadják a fővárost, Sztepanakert, valamint Susi, Martuni, Martakert, Talish és Hadrut városában a polgári békés célpontokat. Közben az azeri külügyminisztérium sajtóközleményiben az örményeket vádolja a tűzszünet megsértésével, úgy, ahogy a fegyveres konfliktus kezdetekor a háború kirobbantásával.
Az Örményországgal együtt is alig hárommilliós lakosság hadserege áll a fosszilis energiahordozókban gazdag, szekuláris-muszlim Azerbajdzsánnal és mögöttük a pántürk álmokat dédelgető, az örményekkel radikálisan ellenséges Törökországgal szemben.
A háborús helyzetet nehezíti, hogy Törökország nemcsak politikailag, hanem katonailag is támogatja az azeri területi igényeket, Sztepanakertet amerikai F-16-os vadászgépekről bombázták, amellyel Azerbajdzsán nem rendelkezhet NATO-n kívüli országként, valamint a törökök szíriai dzsihadista zsoldosokat is szerződtettek.
Október 17-én éjféltől a felek újabb humanitárius tűzszünetet hirdettek, a korábbi, elmaradt megállapodásban foglalt feltételek szerint. Karabah (Árcáh) elnöke nyilatkozatában üdvözölte a Minszk Csoport társelnök országainak és Örményországnak a fegyveres konfliktus de-eszkalálása és a tűzszünet érdekében tett törekvéseit, megerősítve az Árcáhi Köztársaság szándékát a kölcsönösség alapján a humanitárius tűzszünet felügyeletére. Október 18-án azonban Azerbajdzsán szünet nélkül folytatta Martuni, Urekan, Iskhanadzor, Ajeghovit és Vurgavan célpontjainak heves bombázását – a tűzszünet megvalósulása ismét elmaradt…
Az örmény haderő védi állásait, amelyet Örményországban toborzott önkéntesek erősítenek, a világ örménysége pedig adományok gyűjtésével segíti a hazát. Az anyagi segítségen túl a világ örmény templomaiban és Ferenc pápa hívására a katolikus templomokban is szüntelenül a békéért imádkoznak. Így van ez az egyetlen magyarországi örmény katolikus templomban is, Budapesten, az Orlay utcában, ahol október 9-től két hetenként pénteken Krisztus keresztútjának állomásaihoz kapcsolódó imaórát tart a közösség Árcáhért, Örményországért és a békéért – örmény és magyar nyelven.
Dr. Kovács Bálint (egyetemi docens, a PPKE Armenológiai Tanszékének vezetője)
Dr. Garaguly István (jogász, teológus, az örmény katolikus templom kántora)
