Kerényi Lajos atyában ott van szinte minden, amiért jó katolikusnak lenni.
– Frankón be tudunk öltözni harci szerkóba az Úristen ellen – fogalmazott hivatásához illő kifejezésekkel élve, nem kis derültséget okozva a katolikus tábori ordinariátust vezető Berta Tibor püspök az október kezdetén tartott Nagymarosi Ifjúsági Találkozó szentmiséjén. Nem teljesen ritka, de nem is megszokott, hogy egy prédikációban ilyen laza szöveg hangozzon el, ráadásul a főpásztornak nem ez volt az egyetlen derűt fakasztó megjegyzése. Beszélt még arról, hogy „tudjuk, vannak ilyen katolikus mosolyok”, köztük „papi, püspöki mosolyok”, és bár nem lehet írásban visszaadni a kijelentés hanglejtését, dramatikáját, azért bizonnyal átjön, hogy itt masszív önkritikáról van szó. Még a női szerzeteseket is megcélozta egy kiszólás – „úgy volt kedves az illető, ahogy a kedves nővérek azok” –, majd némi szabadkozásba fogott a püspök a jelenlévő apácák láttán.
Ha a találkozó bármely résztvevőjének e beszéd kapcsán a stand up műfaja jutott eszébe, nem a véletlen műve. Berta Tibor ugyanis nyilván tudatosan használta azokat az eszközöket, amelyekről Kovács András Péter humorista is vallott a Szemléleknek. – Kezdésként beetetem a közönséget könnyed, banális viccekkel (…), aztán ahogy haladunk előre, és érzem, hogy jönnek velem a jelenlévők, már “zsebben vannak”, akkor bele merek menni azokba a témákba, amikről mindenáron beszélni szeretnék – mutatott rá szakmája alapelvére a profi nevettető. Így tett a tábori püspök is, ugyanis arra futtatta ki a beszédét, hogy a „Mid van, amit nem kaptál?” mottó jegyében
többet kellene beszélnünk az örömeinkről, elvégre valamiféle örömhírnek a továbbadása van ránk bízva. Panaszkodni, morogni nagyon tudunk,
de mi lenne, ha hagynánk, hogy átjárjon bennünket Isten öröme… Na, ehhez kéne levenni magunkról azt a bizonyos harci szerkót, amivel gyakran megvédjük magunkat a nekünk szóló személyes teremtői meghívás elfogadásától.
Ez volt az a bizonyos Nagymarosi Találkozó, amire a felemásan sikeredett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus tanulságait összefoglaló cikkemben utaltam, és amely várakozásomnak megfelelően valóban teret adott a találkozásoknak, a közösségben-lét megélésének, s összességében megfürödhettünk ezen a napsütéses őszi szombaton abban a megtapasztalásban, hogy milyen jó katolikusnak lenni.
A jelenlévők láttán a feleségem is visszaigazolta, hogy már rég nem „ifjúsági” ez a találkozó, hiszen szép számmal vannak jelen régebb óta fiatalok is a tömegben. Megdöbbentő, egyben lélekmelengető belegondolni, hogy
épp félszáz éve született meg az akkori katolikus ifjak és paptestvérek szívében a vágy, hogy a kor politikai adottságait tekintve nem veszélytelen kezdeményezésként összejöjjenek előbb Verőcén, majd Kismaroson, később Nagymaroson megünnepelni a hitüket.
Ezeknek a hősöknek is tekinthető személyeknek nagyban köszönhető, hogy ma is megtapasztalhatjuk, milyen jó katolikusnak lenni.
Néhányan még élnek az alapítók közül, itt van például velünk Kerényi Lajos piarista szerzetespap, aki már a találkozók sorozatának kezdetekor, 1971-ben is 44 éves volt. Ebből nem bonyolult kimatekozni, hogy idén júniusban töltötte a 94-et, és persze, hogy ott volt most is Nagymaroson.
Az eddigi „beetetés” után róla szeretnék írni, mert amit Lajos atya tud, arra nagy szüksége van a világnak. Tudós ember, számos könyvet írt, mindeközben olyan közvetlen, kacagó, tréfálkozó személyiség, akivel minél többször szeretnél találkozni, aki minden párbeszéd során mély nyomot hagy benned, és aki egyszerre határozott, egyenes, akár számonkérőnek is nevezhető stílusban nyilatkozik meg, mégis annyi derű, mosoly árad belőle, hogy kedved támad önfeláldozó szeretetben élni az ő hatására.
Mielőtt megkezdte a templomi előadását, a nagymarosi templom mellett váltottunk pár szót, odaköszönt a családtagjaimnak, s az egyik fiamnak
feltette a legfontosabb kérdést, amiről egy közel száz éves lelkipásztor evidensen érdeklődhet a nála 83 évvel fiatalabb legénynél: „Aztán szoktatok-e bunyózni a tesóddal?”
Lajos atya nem ma kezdte a vicceskedést: tőle származik az immár dalban is megfogalmazott „ne légy lekvár” felszólítás, amit néha tyúkagyakkal, dinnyéskedéssel, bableveskedéssel fűszerez, s az idei nagymarosi motiváló beszédéből sem hiányozhatott a felkiáltva előadott kérdés: „Vállaltad, vagy nem vállaltad?” Ezeken a szavakon valóban generációk nőttek fel, az 1982 óta nyaranta tartott Egerszalóki Ifjúsági Lelkigyakorlat vezetőjeként sokak szívébe bevéste az örökifjú szerzetes, mit jelent és miért vonzó katolikusnak lenni. Ezúttal talán még rá is tett egy lapáttal, október első szombatján ugyanis arra buzdította hallgatóságát, hogy „légy szíves, vegyél elő egy tükröt, nézz bele, és köpjél rá”, feltéve, ha langyoskodó, ímmel-ámmal kereszténykedést művelsz Krisztus követése helyett.
Kerényi Lajos nem csupán beszél a hitről, misztikáról, spiritualitásról, hanem szavai mögött tevékeny misszió áll aranyfedezetként. Amellett, hogy évtizedeken át tanított, hitoktatott, fiatalokkal focizott – egy bizonyos Telek András is az ő ferencvárosi plébániájáról indulva lett a Fradi és a magyar válogatott oszlopos tagja –, a mai napig járja a fővárosi kórházakat. Ha jól emlékszem, összesen 18 intenzív osztályt említett, ahol haldoklók, súlyos betegek mellett öngyilkossági kísérletet túléltekkel is találkozik napi szinten: viszi nekik Jézust, a reményt, a holnapot, az örök élet üzenetét.
És itt fordul komolyra a bemelegítő, fellazító, befogadást segítő vicceskedés: Lajos atya egyértelművé teszi, hogy
a döntéseinknek, életmódunknak tétje van. Ő is járt már a halál küszöbén, de visszatért, s amíg velünk van, hirdeti, hogy van miért odatenni magunkat, küzdeni a gyengeségeinkkel, bűneinkkel, gyakorolni a szeretet.
Következzék egy képgaléria a nagymarosi templomi előadásról – ezek a fotók szavak nélkül is bemutatják, mennyi élet van ebben a fáradhatatlannak tűnő testben és lélekben.
S míg sokan 80 évesen már annak örülnek, ha az autóig, buszig, legközelebbi ülőhelyig el tudnak gyalogolni, a 94 éves Kerényi Lajos ma is kedvenc gyóntatószékében közvetíti a bűnbánat szentségét a tisztulni vágyó lelkeknek: sétálva akár utcán, akár temetőben, ahogy épp a helyzet adja.
