Ha utánanéznénk a családfánknak, kiderülne, valójában mindannyian számos kisebbséghez tartozunk.
***
VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!
***
Többször voltam fültanúja olyan történeteknek, melyek „cigányozásról” vagy éppen annak ellenkezőjéről szóltak. Hogy sehol sem tudta az illető magát otthon érezni. Elgondolkodtam azon, hogy ha a magyaroktól és a cigányoktól is elutasítást kapnak, akkor miként azonosíthatják magukat?!
Egy másik valós példa, amikor valaki magyarnak és cigánynak is vallja magát, de a magyar barátai azt mondják róla: „Te nem vagy olyan, te nem vagy cigány!”. Vagy máig hallom a következőt is: „Nincs bajom a romákkal, vannak roma barátaim, ugyanolyan emberek, mint mi”. Ilyenkor az a kérdés merül fel bennem, hogy egyáltalán miért téma ez? Miért folynak ezek a nyilvános megkülönböztetések?
Beleástam magam a statisztikákba és a szakirodalomba, hátha előbbre jutok a válasz megtalálásában. Ezek alapján a társadalom egyértelműen megoszlik: van a többség, és vannak a kisebbségek. Ha megnyitjuk a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) helységnévtárát, és rákeresünk a településünkre, láthatjuk, hogy milyen arányban élik a lakóhelyünket magyarok és egyéb nemzetiségek, és azt is, hogy milyen nemzetiségi önkormányzati intézmények működnek.
Filozofáljunk ezen kicsit!
Számomra kérdés, hogy egy társadalom mi alapján oszlik többségre és kisebbségre.
Ha a magyartól eltérő, más etnikumhoz vagy nemzetiséghez sorolják őket, akkor valójában mások? És ha igen, miben? Miért van létjogosultsága ennek a statisztikai számbavételnek? És hogyan éljük meg azt, ha nem a többség részének tekintenek minket? Egyáltalán, korrekt-e a kívülről való identitásképzés?
Az elmúlt fél évszázadban igencsak felgyorsultak a társadalmi folyamatok az országhatárok megnyitásával, a migráció növekedésével pedig még inkább nő az esélye a sokszínű társadalomnak. Sőt, már identitásválságról is olvashatunk az asszimilációval összefüggésben. A téma kapcsán hallhatunk olyan fogalmakat, hogy nemzetiség, kisebbség, etnikum és többségi társadalom. De valójában mit jelentenek ezek?
A kisebbség egyértelműen az a nem domináns csoport, amely különbségeket mutat egy bizonyos társadalomban – nincs azonban egységes meghatározása. A kisebbségi csoportokat általában a nemzetiségük, etnikumuk, nyelvük vagy vallási identitásuk szerint írják le, mert végső soron ezekben a tulajdonságokban különböznek a társadalom többségének jellemzőitől. A szakirodalom az etnikum kifejezés alatt inkább „csak” a kulturális sajátosságokat, például a közös történelmet, nyelvet és kultúrát érti; míg a nemzetiség már nemzettudattal rendelkezik és szélesebb jogokkal bír. Habár a cigányságot a magyar törvény nemzetiségként definiálja, a szakirodalom szerint a cigányság inkább az etnikai csoportnak felel meg.
De miért is kell kiemelni azokat, akik a többségtől különböznek, amikor azt szokás mondani, hogy „mindenki egyenlő”? A kisebbségi jogok fő kifejezése az egyenlőség – mint a demokratikus államok egyik alapvető jellemzője. Az egyenlőség elve alapján pedig a társadalom minden tagját „első osztályú” állampolgárnak kell tekinteni bármely megkülönböztetés nélkül, úgymint például nyelv, vallás vagy faj. A valódi egyenlőség pedig a kisebbségek különböző és egyedi identitásainak védelmével érhető el.
A többségi és kisebbségi jogok megkülönböztetése nem olyan rég jelent meg a nemzetközi jogban. A második világháború után került előtérbe a kisebbségek jogainak elfogadtatása és védelme. 1945. október 24-én lépett hatályba az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, mely még nem említett kisebbségi jogokat, de néhány emberi jogot már meghatározott. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában már megjelentek anti-diszkriminációs elemek. Valójában csak az 1960-as évektől mondhatjuk ténylegesen, hogy a kisebbségi jogok definiáltak, de ezek országonként különbözhetnek.
Magyarországon az 1993-as nemzetiségi törvény definiálja a hazánkban élő nemzetiségi csoportokat: bolgár, cigány (roma), horvát, görög, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és ukrán. Ezek közül a legnagyobb arányban a cigányok képviseltetik magukat.
A cigány lakosság meghatározása kihívást jelent a társadalomtudomány számára, és folyamatos vita övezi.
Egyrészről ugyanis roma az, aki önmagát annak vallja – ez a népszámlálási statisztika alapja -, másrészről roma az, akit a többség annak tart. A kétféle számítás eredménye egyelőre nagy különbséget mutat. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás során 315 583 fő vallotta magát romának – ez 53%-kal több a 2001-es népszámlálási adathoz képest -, azonban a környezet – az a bizonyos többség – 2011-ben valójában 600-800 ezer romát tartott számon. A legújabb szakértői becslés a Debreceni Egyetem vezetésével zajlott 2010 és 2013 között, mely alapján 876 ezer roma élt akkoriban hazánkban.
Szembeötlő az öndefiniálás szerinti adatsor, mely szerint feltételezhető, hogy 2001 és 2011 között jelentősen nőtt a romák iránti elfogadottság társadalmunkban. Haladunk tehát a közös úton, mégis azt érzem, egymás megkülönböztetésének problémája még jó ideig velünk marad. Én hiszek abban, hogy az identitásunkról önmagunknak kell döntenünk, és ha a többség körülnézne a saját családfájában, az is kiderülne, hogy valójában mindannyian számos kisebbséghez tartozunk.
