Ki kicsoda a Szemléleknél: Esztó-Harazin Dorottya

Isten a mennyben, én a földön. Ez sosem volt valamiféle megállapodás közöttünk, inkább csak így alakult.

Ahogyan az is, ahogy a Szemlélekhez kerültem. Meg a Gyüttment Fesztiválhoz. Meg előtte a Humusz Szövetséghez. Szóval, elég sok minden alakult már “így” az életemben. Persze, nem azt mondom, hogy velem csak “alakulnak” a dolgok, hogy csak sodródom. Nem.

Én céltudatosan sodródom.

Céltudatosan sodródtam az egyetemre is – agrármérnök és igazgatásszervező vagyok -, aztán a munka világában is, így nem meglepő (és aki ismeri a Humuszt és a Gyüttmentet, az tudhatja), hogy az ökológiai szemlélet közös vonásuk. A másik közös vonásuk meg én vagyok. 🙂 Ezeken a helyeken nemcsak a “zöldség” tartott meg, hanem az ember, a közösség és a hivatás is. Emiatt találtam meg itt, a Szemlélek közösségében is a helyemet: elhivatottan gondolkodó és gondolkodtató, olykor ellenszélben is kérdező és válaszkereső emberek között, engedve, hogy a háttérben maradjak. Ritkán írok, gyakran kérdezek, néha fordítok, olykor kritizálok, vagy csak otthon csendben puffogok, és mellette hetente hírlevelet szerkesztek és közösséget építek.

Céltudatos sodródásomban az sem lehetett véletlen, hogy a férjemmel összesodródtunk – nemcsak a nevem egy részét kaptam tőle, hanem minden nap megújuló hitet és bizonyosságot, nem mindennapi erőt és bátorságot, örömöt, meg persze néha fejfájást… Társam, szövetségesem, barátom és szerelmem erre az életre, és arra, ami utána jön – mert tudjuk, hogy ebben a játékban az üdvösségünk a tét.

Néhány hónapja viszont már nemcsak feleségként, hanem anyaként is törekszem elég jónak lenni

– férjem mellett a kislányom a legfontosabb Isten után, ugyanakkor a legnagyobb felelősséget és a legnagyobb kihívást is ők jelentik az életemben. De mi más érné meg, ha nem a sodródás, velük és értük?

Sodródás, sodrás, hatalmas erő. Ezt az erőt éreztem Bíborka születésénél. Ezt az erős hívást érzem azóta is, ezért szeptembertől szülésznőnek tanulok. Mert ott akarok lenni, hitet és erőt adni a nőnek, amikor anya lesz. Világra segíteni az elsőt, a sokadikat. Vele lenni, ha el kell engedni. Fogni a kezét a sodrásban.

Ott lenni, amikor csak ott kell lenni.

Mint Istennek a mennyben, és nekem a földön.

Formálnak a szavak, formálom a szavakat - nem tudom, melyik volt előbb. Az azonban biztos, hogy megrekedtem a miért?-korszakban. Keresem a válaszokat, de az idő múlásával, csak egyre több a kérdésem.