A világirodalomban nem ritkán szerepelnek szellemek, kísértetek: Hamlet királyfit meggyilkolt édesapja szólítja fel, hogy leplezze le a tetteseket, a bolygó hollandi ma is bolyong az operaházakban, Faust pedig az alvilág szellemeinek fejedelmével köt szerződést.
Persze a felvilágosult ember csak legyint, babonának vagy pszichés zavarnak tulajdonítja az ilyen tapasztalásokat, és csontvázakkal, kísértetmaszkokkal és tökből faragott rém-pofákkal dekorálva a környezetét remekül szórakozik Mindenszentek előestéjén – ma ismertebb nevén Halloween-kor.
De mi van akkor, ha igazán léteznek ilyen szellemek? Mi van akkor, ha a pokol nem jelkép, hanem valóság? Mi van akkor, ha a megholtak lelke valóban képes hazajárni?
Mi van akkor, amikor zárt ablakok-ajtók ellenére mozogni kezd a függöny a szeánszot játszó tinik körül, amikor a bulinak szánt táncoltatástól tényleg megmozdul az asztal és megszólal egy hang, vagy amikor valaki meghal egy átok nyomán?
A tudomány elhiteti velünk, hogy mindennek megvan a racionális magyarázata, a valóság mérhető, kísérleti úton igazolható, az azonos események mindig azonos következményekhez vezetnek. Valóban létezik az anyagi világban egy logikus, következetes rend, de újra meg újra beleütközünk olyan jelenségekbe, amelyeket nem tudunk megmagyarázni a természet törvényeivel. Az ilyen helyzeteket általában azzal intézzük el, hogy még nem ismerjük eléggé a világot, majd megleljük erre is magyarázatot – vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk az adott eseményt.
Mijo Barada, akinek előadását nemrég hallottam, saját bőrén érezte a démonok erejét, amikor az egyik fojtogatni kezdte, de megtapasztalta azt is, hogy Isten Szentlelke minden szellemnél hatalmasabb. Sok-sok tapasztalata erősítette meg a hitét és tudását a szellemi világról. Az említett démoni támadás után kutatni kezdett a múltban és megtudta, hogy a tengerparti falujuk környékén a római korban kőbánya volt, ahol a rómaiak rabszolgákat dolgoztattak, ráadásul közülük sokakat áldoztak fel a hadjáratok, csaták előtt a győzelem reményében. A közeli Salona (ma Solin) amfiteátrumában az utolsó keresztényüldöző császár, Diocletianus idején naponta többezren haltak vértanúhalált, és holttestüket az Adria nyelte el. Később, a II. Világháború alatt egy kivégzőegységet alakítottak ezen a környéken a kommunisták, amelybe sok helybéli férfit kényszerítettek öldöklésre. Mijo több ilyen falubelit ismert és nem értette, miért van annyi alkoholista, kábítószeres, sok családban miért küszködnek a gyerekek is önpusztító szenvedélyekkel. Csak a kommunizmus bukása után mertek néhányan beszélni a hajdani rémségekről, a tömeges öldöklésről, ami miatt soha többé nem leltek békességet. Az ilyen sebeket az idő nem gyógyítja, inkább elmélyíti.
Ezt a valóságot igazolja a mai pszichológia is. Németországban az utóbbi két évtizedben igen gyakori, hogy fiatalok szenvednek olyan pszichés panaszoktól, amelyeket a saját élettörténetük semmiképp nem magyaráz: mintha a szüleik, nagyszüleik terheit hordoznák.
Úgy tűnik, a gonosz erői bizonyos befolyást szerezhetnek a bűnök helyszínei vagy elkövetői fölött és a következő nemzedékeket könnyebben sodorhatják újabb bűnökbe.
A félelem, a szorongás, a gyűlölet démonai tanyát vernek ezeken a helyeken, amit érzékenyebb lelkű emberek nyomasztó légkörként tapasztalnak meg, mások nem is tudják, miért, belesodródnak különféle rossz dolgokba, függőségekbe, romboló szokásokba. Ez pedig tovább erősíti a gonoszt – valódi ördögi kör.
Ma már az orvostudomány is úgy tudja, hogy valóban továbbadhatjuk a nagy traumák súlyát a következő nemzedékeknek, ezek a megrázkódtatások még a DNS-ben is nyomot hagyhatnak. Különös módon a tettesek és az áldozatok gyermekei, unokái nagyon hasonló tünetektől szenvednek.
A puszta tények, a családtörténet feltárása bizonyos fokig magyarázza ugyan ezeket a panaszokat, azonban nem hoz gyógyulást. Viszont amikor például a náci tettesek unokái találkozhattak túlélőkkel és kifejezték fájdalmukat a felmenőik bűnei miatt, akkor szabadulást, megkönnyebbülést, csodálatos megtisztulást éltek át. Ugyanígy meggyógyulnak, felszabadulnak azok is, akik kimondták a megbocsátás szavait elhunyt szüleik-nagyszüleik helyett, mintegy elengedve a tetteseket, akiket addig fogságban tartott a bosszúvágyuk vagy a haragjuk.
Mijo is megélte a gyógyulást, a szabadulást, amikor imádkozni kezdett a hajdani gyilkosok és áldozataik kiengesztelődéséért, megbékéléséért. Felemelő és vigasztaló, hogy van lehetőségünk a múlt sebeinek gyógyítására, ha nem csupán felkutatjuk a szörnyűségeket, hanem merjük elkérni Isten irgalmát minden érintettre.
A haragtartás igen fárasztó, a német nyelv még erőteljesebben fejezi ki ezt: a „nachtragen” ige jelentése „utána hordani” – aki tehát tartja a haragot, hordozza a bűnös után a neheztelését, az önmagát terheli le, saját értékes energiáit pazarolja, és mintegy láncon vonszolja magával a haragosát. Ezzel szemben
a megbocsátás, a kiengesztelődés feloldja a megláncolt szárnyakat, szabadságot ad minden érintettnek, legyen bár tettes vagy áldozat.
Persze nagyon nehezen engedjük el a bosszút, valahogy úgy érezzük, nem igazságos, hogy a tettesek bocsánatot nyerjenek. Szent II. János Pál pápa azonban így fogalmaz ’Irgalomban gazdag Isten’ kezdetű enciklikájában: „A nemes emberi kapcsolatok feltétele az irgalom”, amely „az igazságosság legnemesebb formája”, és amely „egyedül (…) képes arra, hogy emberré tegye az embert”. Majd kifejti: „…a szeretet mindannyiszor irgalommá változik, valahányszor át kell lépnie az igazságosság rögzített szabályát, (…) ez a szeretet le tud hajolni minden tékozló fiúhoz, minden (…) bűnhöz. És (…) aki az irgalmat megtapasztalja, nem megvetéssel találkozik, hanem azt érzi, hogy újra megtalálták és értékelik őt.”
Vitathatatlan, hogy erre az irgalomra mindegyikünk rászorul, és az is, hogy nem tudjuk befogadni Isten irgalmát, csak annyira, amennyire „saját szívünkben irgalmassá formálódik a felebaráti szeretet”.
A múlt borzalmainak ellenszere is ez a végtelen és mindent helyreállító irgalom, a tékozló Atya irgalma,
ezért hoz szabadulást, ha nap mint nap Isten irgalmára bízzuk az életünket, a családunkat, a népünket, az egész emberiséget. A Kárpát-medence viharos történelme szinte minden talpalatnyi földön nyomot hagyott, többnyire fájdalmas történések nyomait, ezért bárhol éljünk is, jól tesszük, ha imádkozunk a hajdan ott élt és halt embertársainkért. Jó volna, ha az emlékműveknél, a megemlékezéseinken, amikor hőseinket tiszteljük, fohászkodnánk a kiengesztelődésért is, ha a hajdani ellenségeket nem átkoznánk, hanem bocsánatért imádkoznánk számukra, ha mernénk ellene mondani a gyűlölet démonainak. Mindannyian megtapasztaltuk, hogy a gyűlöletre újabb gyűlölettel válaszolni kézenfekvő ugyan, de csak sűrűsödik általa a sötétség. A szeretet, a világosság hatalma végtelenül nagyobb, engedjük tehát, hogy legyőzze a rosszat jóval. A harc a mi szívünkben – a mi szívünkért – dúl ma is, és az a csodálatos, hogy van lehetőségünk a múlt sebeit is gyógyítani, ha merünk kilépni az ördögi körből és a békesség nyomában járni.
