Évek óta zajlik a politikai kommunikációs harc, melyben a kereszténységet is egy ideológiai kisebbséggé akarják silányítani.
Konzervatív, vagy liberális vagy?
Hányszor kaptam meg ezt a kérdést és tettem fel én magam is másoknak az elmúlt évek során! Meghatározó volt a kérdésre adott válasz családi és baráti összejöveteleken, de akár még randevú során is. Belépőt válthattunk egymáshoz ezzel a két szóval, vagy örökre megalapoztuk az egymás iránti bizalmatlanságot. De miért is? Mert ma Magyarországon ez a két szó nemcsak azt jelenti, hogy milyen értékek mentén éled az életedet. Nem pusztán azt jelenti, hogyan gondolkozol a világról, hanem azt is jelzi, hogy barát vagy-e, vagy ellenség. Közénk tartozol-e, vagy nem. Hazaáruló vagy, netán megfizetett zsoldos? A jelzők sora hosszan folytatható. Nem is kell újakat kitalálnunk: politikusainktól a gyűlölködés gazdag tárházát kapjuk évek óta, mely a közbeszédből leszivárgott a magánéletünkbe is.
Néha az az érzésem, hogy jó néhányan még a vérbosszú intézményét is bevezetnék politikai ellenfeleik legális kivégzésére. Sokan belementünk ezekbe a játszmákba. Elhittük, hogy konzervatívnak, vagy liberálisnak lenni érdemi különbség ember és ember között. A kérdés az, hogy érdemes-e benne maradnunk?
Azt akarják velünk elhitetni, hogy a másik elnémításával, megszégyenítésével, kiszorításával elért győzelemmel társadalmat és jövőt lehet építeni.
Fontos kérdés, hogy hogyan jutottunk el idáig és az is, mennyire hagyjuk bevonni saját magunkat, az életünket mindebbe. De talán még érdekesebb, hogy ha ebben a lelkiállapotban maradunk, vajon a választásokon győztes politikai csoportosulás mögött mennyiben lesz valódi választói akarat?
A politika identitást akar
Jól láthatóan a félelemre épít mindkét oldal. A konzervatívok a liberalizmustól „rettegtetnek”, mely felfalja hagyományainkat és értékeinket, végső soron nemzetünket. A liberálisok pedig a nacionalizmustól akarnak bennünket megmenteni, egy diktatúra kiépülésétől, mely egyenesen a létünket fenyegeti.
Mi pedig bedőlünk ennek.
Miért nem követeljük ki felelős politikusainktól, akik bizalmat kaptak tőlünk, hogy mutassák meg, hogyan tudnak ők maguk jobbá válni és jobbítani a világot?
Nyilván naivitás az előző gondolatmenet, mert a „politika ilyen”, ahogy szokták mondani. A mi életünk pedig azért lesz szép lassan ugyanilyen, mert hagyjuk magunkat bevinni az erdőbe. A politikai elit nem azt akarja tőlünk, hogy racionális döntést hozva rá szavazzunk. Mert akkor azzal lenne elfoglalva, hogy meggyőzzön bennünket. A politika ma ennél jóval többet akar. Identitásképző erővé kíván válni, amivel azonosulhatok, szurkolhatok neki a tévé előtt, hordhatom a feliratos gumikarkötőit és ha kell, még kocsmai verekedésbe is belemegyek érte.
Csak egy probléma van ezzel. Egy idő után azt is elvárja majd tőlem – és joggal, hiszen azonosultam vele –, hogy hunyjak szemet a stiklik, az erkölcstelenségek és a törvénytelenségek felett is. Hogy kacsintsak össze vele, hogy a „nagyobb jó érdekében” higgyem el, ezekre szükség van. Mert „nem jöhet vissza a Gyurcsány”, vagy mert „Orbánt le kell váltani”. Tényleg? Ennyi lenne a cél? És ha ez beteljesül, akkor minden jó lesz? Teljes lesz az életem?
Az identitás nem egyenlő a világnézettel, vagy a hivatással. A jó Isten ugyanis nem konzervatívot és liberálist teremtett saját képmására, hanem férfit és nőt (most ne menjünk bele a genderelméletbe, ez a cikk nem erről szól). Szóval férfit és nőt. Embert. Ilyen egyszerű! Ha bármi más kerül istenképmási mivoltunk helyére, törvényszerűen méltatlan és lealacsonyító lesz.
És hogy ne értsen félre senki: fontosnak tartom a közéletet – tanultam is érte, dolgoztam is benne –, de hiszem, hogy
az egészséges mérték valahol 10 százalék körül van: nagyjából ennyit szabadna áldoznunk az életünkből, az időnkből, az energiánkból a nagypolitikára.
Sokkal fontosabb dolgunk van ebben az életben, mint hogy azon vitatkozzunk a szomszéddal, kinek a kedvenc politikusa lopott többet és ki fogja legközelebb tönkretenni az országot.
A kereszténység beleerőltetése a konzervativizmusba
Ámulva figyelem azt is, ahogy politikai értelemben egyre többen használják a konzervativizmust a kereszténység szinonimájaként. És bizonyos körök ezen zászló alatt „csatába” hívnak minket! Pedig történetileg – és valószínűleg a jövőt tekintve is – a kettő korántsem ugyanaz. Az, hogy ma a különböző izmusok, azaz ideológiák uralják a politikai gondolkodást, a modern, polgári állam következménye, mely levetette magáról a vallást mint világnézet-formáló tényezőt. Így született meg a konzervativizmus, a liberalizmus, de a szocializmus és a nacionalizmus is, hogy csak a legismertebbeket említsem.
Vagyis egy valaha – legalábbis Európában – egyeduralkodó eszmét, hit- és gondolatrendszert akarnak ma egy ahhoz képest indokolatlanul valószerűtlen, fiatal és mulandó kategóriába nyomorítani, mert
most éppen úgy tűnik, hogy ez áll a legközelebb a keresztény értékekhez.
Ez utóbbi megállapítással egyébként vitatkoznék, mert meggyőződésem, hogy ma a liberalizmusnak inkább a vadhajtásaival találkozunk, és ezzel próbáljuk összehasonlítani a keresztény értékrendet, de kétségkívül igaz, hogy a konzervativizmus rengeteg olyan értéket hordoz, vagy vett magára az évek során, melyre keresztényként nyugodt lelkiismerettel hagyatkozhatunk. Ettől a kettő azonban még nem lesz ugyanaz!
Az ellentét látszólagos
Régóta nézem már meglehetősen tehetetlenül keresztény, hívő barátaimat, akik görcsösen akarják beleszuszakolni magukat a konzervativizmusba, és olyan dolgok mellett állnak ki, melyekben ők maguk sem hisznek, sőt,
saját életvitelük sem támasztja alá meggyőződésüket.
Magukat liberálisnak valló rokonaim és ismerőseim pedig, akik mellesleg sokgyermekes családapák, családanyák, a szülői közösség motorjai, sikítófrászt kapnak a hagyományos értékek – ne adj Isten a vallás mint érték – említésétől is, mert attól úgy érzik, ha beállnának a sorba, feladnának valamit szabad akaratukból.
Nem vagyok pap – és az egyházon belüli női mozgalmak sikerén sem buzdultam fel annyira, hogy az akarjak lenni –, de ez az a helyzet, amikor konzervatív és liberális környezetemnek szívesen adnék feloldozást saját skatulyáik alól. Ha máshogy nem, hát azzal, hogy írtam néhány gondolatot minderről…
