Levelet kaptunk egyik olvasónktól, aki a hazai közgondolkodás, különösen a médiatartalmak kapcsán fejtette ki meglátásait.
A Szemlélek „megakadása” kapcsán el kellett gondolkodnom: milyen publicisztikákat olvasok szívesen? Miért is van az, hogy nagyon ritka, hogy a hazai sajtó egy-egy írását nyugodt szívvel ajánlom másoknak?
Azt gondolom, hogy a felelős értelmiségi lét lényege a kritikus gondolkodás: kritika, magunk és közösségeink felé, szembenézés a nem mindig hízelgő valósággal. Kritikusak kell, hogy legyünk a családtagjainkkal is, barátainkkal is, egyházunkkal is, de hozzá kell tenni, hogy a kritika nem kell, hogy kizárja a tiszteletet. Éppen ellenkezőleg,
a fájó igazság kimondása a másik komolyan vétele, hiszen ezzel érdemesnek tartjuk őket a véleményünkre, és vállaljuk annak kockázatát, hogy elveszíthetjük a hozzánk közel állók elfogadását.
Sok emberrel találkoztam, akiket nagyra becsülök, és ezt nem teszi semmissé, hogy mindegyiküknél megismertem emberi gyengeségeket is. Nem könnyű a hozzánk közelállókat kritikusan szemlélni, de talán még nehezebb megérteni és elfogadni azokat, akiket távolabbinak érzünk. Itt is a kritika és a tisztelet együttes megléte adhat egészséges hozzáállást. A párbeszéd és a továbblépés alapvető feltétele, hogy elfogadjuk a másiknak a mienktől eltérő véleménye mögötti, eredendő jószándékot.
Mindnyájan tartozunk valahová, a családhoz, településünkhöz, munkahelyünkhöz, a magyar nemzethez, Európához, a világegyházhoz, és az emberiséghez is. Egyéni, hogy kinek milyen mélyek ezek a kötődései, és gyakori, hogy a különböző csoportérdekek nem esnek egybe. Ettől függetlenül mindegyikért kell, hogy felelősséget érezzünk. Bármelyik túlhangsúlyozása torzít. A családi önzés az egyén számára nem ad felmentést, a nemzethez kötődés nem irányulhat más népek ellen, de az is igaz, hogy a nagy célok szolgálata nem ment fel a szűkebb közösség iránti felelősség alól. Egyénenként lehetnek máshol a hangsúlyok, lehetnek mások a fő prioritások. Az a feladatunk, hogy megtaláljuk a helyes egyensúlyt a sokféle kötődés és kötelesség között.
Szeretve a saját közösségünket sem szabad abba a hibába esnünk, hogy magunkat másoknál magasabb rendűnek véljük.
(Eszembe jut Blanckenstein Miklós hittanórája a Krisztinában a nyolcvanas évek elejéről: felrajzolt egy kört a táblára, hogy ez itt az emberiség, majd elfelezte vízszintesen, hogy felül vannak a vallásosak, alul pedig a nem-vallásosak. Majd függőlegesen is elfelezte: jobbra vannak a tisztességesek, balra pedig a csirkefogók. A bölcs érti.) Természetes talán, hogy sem a vélt helyes cél, sem egy csoporthoz-tartozás nem adhat felmentést az igazság elhallgatására, eltorzítására.
A fentiek szerintem meghatározók az értelmiségi gondolkodásban, és meghatározóknak kellene lenniük a médiában is. Érdemes talán arról is gondolkodnunk, milyen okai vannak annak, hogy ezek sokszor nem valósulnak meg, torzulnak. Talán egy jellemhiba meghatározó ebben. Hogyan is mondja Al Pacino az Ördög ügyvédjében? „Hiúság, a kedvenc bűnöm.” Hiúság és önteltség. (Mondom magamnak is…) Nincs baj azzal, ha látjuk a magunk vagy csoportunk pozitívumait, lehetünk büszkék ezekre, nincs baj azzal, ha védjük fontosnak tartott értékeinket, de
könnyű átlépni egy határt, ahol a saját igazságunkba vetett hit vakká tud tenni a mások igazságának a meglátására és a saját magunk (vagy közösségünk) hibáinak felismerésére,
és már nem az értékeket védjük, hanem magunkat tartjuk értékesebbnek, mint másokat.
Tisztelt Szemlélekesek! Miért is olvasom szívesen a Szemléleket? Nem azért, mert mindenben egyetértek a publicisztikáikban leírtakkal, hanem azért mert azt gondolom, hogy a fentiek megvalósulására törekszenek; kívánom, hogy ezt a jövőben is tegyék, tehessék.
Visszaolvasva a leírtakat látom, hogy a fentiek csupán azt a nyilvánvaló megállapítást tartalmazzák, hogy mondjunk igazat, tiszteljük a másik embert és törekedjünk a kiegyensúlyozottságra. Írhattam volna ilyen röviden is.
Kollár László Péter
egyetemi tanár
a Szemlélek rendszeres olvasója
