A legtöbb családban a szót sem mondják ki a gyerekek előtt, inkább kerülik a témát.
„Nem! Nem! Nem! Miért pont neki kellett meghalni, felfoghatatlan!” – amikor egy-egy sportoló, színész, ismertebb ember meghal, a Facebook-posztokat elárasztják a hasonló kommentek. Úgy látom, hogy nem tudunk mit kezdeni a halállal, és egyre hosszabb időre hagyjuk eluralkodni életünkben a gyászt. Ráadásul minderről illetlenség beszélni. Miért?
Nem sok temetésen voltam életemben. Amikor azonban el kell mennem végső búcsút venni valakitől, rendszerint olyan megállíthatatlan, hisztérikus zokogás tör rám a temetés közben, hogy elsőként hagyom el a helyszínt. Mégis, miközben összenéznek mögöttem az emberek, ettől az erős, mélyről jövő sírástól mindig megkönnyebbülök, és valahogyan könnyebben megbirkózom a gyásszal. Persze gyakran eszembe jut, hogy bárcsak élne a nagymamám, és felnőttként mehetnék el vele egy misére. Vagy bárcsak élne a nagypapám, és elvihetném megnézni A diótörőt. Ez nagyon hiányzik, de a szívem mélyén mindig is hittem (és most is hiszek) abban, hogy ők már ott vannak Isten közelében.
A 80-as években voltam kisgyerek, a halál tabu volt, nem beszéltünk otthon róla. Pedig vallásosak voltunk, de valahogy nem volt nyílt, őszinte kommunikáció a búcsúról, a gyászról és ami még fontosabb, az üdvösségről. Azt tapasztalom, a mostani gyerekeket még ennél is jobban védik a szülők ettől a témától. Olyan lett a halál, mint Voldemort. Tudjuk, hogy eljön, de nem mondjuk ki a nevét. Félünk beszélni a halálról, és
félünk letenni a gyászt, túlzottan sokáig ragaszkodunk a hiányhoz, amit egy szerettünk elvesztése okoz.
Amikor elkezdtem az ismerőseimet kérdezgetni a témában, hamar rájöttem, hogy az elmúlást és a gyászt nagyon máshogyan látja hívő és nem hívő ember. Egy azonban közös: a félelem, ami még akkor is képes a halállal kapcsolatban eluralkodni rajtunk, ha egész életünk arról szólt, hogy eljussunk az üdvösséghez. „Minden módon igyekszik a társadalom elhessegetni a vég gondolatát, mintha így elvehetné a halál hatalmát, és elűzhetné a félelmet. A keresztény hit nem a halálfélelem elűzésére szolgál, hanem segít szembenézni vele. Előbb-utóbb valamennyien átmegyünk azon a kapun” – mondta Ferenc pápa idén februárban. A Szentatya úgy fogalmazott, hogy egyetlen fény van, ami megvilágítja a halál misztériumát, ez pedig Krisztus feltámadásából ered. A halál valamennyiünk életében pozitív szerepet kap, amikor ezzel a szemmel kezdjük látni az életet. „Ez a mi bizonyosságunk: Krisztus feltámadt, közöttünk él. Ez a világosság vár minket a halál kapuján túl. (…) Csak a feltámadásba vetett hittel nézhetünk szembe a halál szakadékával félelem nélkül.”
Jézus szavaival olyan egyértelművé válik, hogy ha felé fordulunk, ha minden hitünket belévetjük, és nem a félelemre, a sötétségre gondolunk, akkor sokkal több vár ránk a halálnál. „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghalt is, élni fog; és mindaz, aki él és hisz énbennem, nem halhat meg örökre. Hiszed ezt?” (János 11:25-26) Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne gyászoljuk a szeretteinket, hogy ne adjunk utat a fájdalomnak, hiszen a fenti evangéliumrészben Jézus is könnyekre fakadt.
A gyásznak helye van! De nem burkolózhatunk bele a fájdalomba, vagy akár a haragba örökké,
mert azzal elzárjuk a szívünket Jézus fényétől, a feltámadás reményétől. „Tudjuk, hogy az Úr egyszer s mindenkorra legyőzte a halált. Szeretteink nem tűntek el a semmi sötétjében: a remény biztosít minket, hogy ők Isten jóságos és hatalmas tenyerén vannak. A szeretet erősebb a halálnál” – mondta Ferenc pápa 2015-ben.
„Tudod, ha az ember párszor közelről látja a halált, utána már nem lesz annyira félelmetes” – mondta egy egészségügyben dolgozó kedves barátom. Ebben lehet igazság, de csak a társadalom egy kis részére lehet igaz. A Covid kapcsán bennem is gyakran eluralkodott ez a félelem. Amikor elkezdtem dolgozni ezzel a félelemmel, és szembenéztem vele, akkor vált egyértelművé számomra, hogy a magányos haláltól félek. Az emberi gyarlóság uralkodott el bennem, hogy ugye nem fog fájni, ugye nem leszek egyedül. Amikor azt mondjuk, hogy milyen jó is volna tudni, hogy az utolsó pillanatokban nem leszünk egyedül, hogy lesz, aki megfogja a kezünket, akkor megint megfeledkezünk arról a mindent elárasztó fényről, amit Krisztus nekünk már „előkészített”. És igen, a halál nehéz kérdés az egónk miatt is. Nehéz elképzelni, belegondolni a szeretteink, a környezetünk életébe, nélkülünk. De azzal, hogy ezekről a kérdésekről nem beszélünk, nem fogunk könnyebben szembenézni és együtt élni a halállal.
Remélem, senkit nem botránkoztatok meg, ha zárásként a Harry Potterből citálok ide egy, a halálhoz köthető, nekem kedves idézetet. A mesében három úgynevezett halál ereklyéje van, melyeket három testvér birtokolt. Az egyiküknél volt a láthatatlanná tévő köpeny, így ő békében élhette az életét, és amikor érezte, hogy eljött az ideje, megvált a köpenytől és „régi barátjaként köszöntötte a halált…”.
Baranyai Enikő
vendégszerző
