Valami elromlott… Mi rontottuk el? És ha igen, mikor? De a legfőbb kérdés: hogyan lehetnénk végre egységben?
Nagyon szeretem az ünnepeket, a nemzeti ünnepeinket is, boldogan éneklem a Himnuszt, a Szózatot, ahányszor alkalom van rá. Diákkoromban büszke daccal tűztem kokárdát már jóval március 15-e előtt, hogy aztán mindenképp levegyem 21-e előtt, amit akkoriban szintén ünnepelni kellett, mint a tanácsköztársaság győzelmének fényes napját. Boldog vagyok, hogy bátran kitehetem a lyukas zászlós jelvényt októberben és fájdalmas büszkeséggel a gyertyát november 4-én.
De szomorúan érzékelem, hogy van valami rossz mellékíze minden nemzeti ünnepnapnak. Valahogy úgy érzem, nem ugyanarra gondolunk, nem ugyanazt ünnepeljük. Úgy érzem, hogy a házunkra kirakott zászló, amivel a magyarságomat fejezem ki, némelyek számára vörös posztó. Nem értem, miért nincs föllobogózva minden magánház is.
Nem értem, miért csak a focimeccseken meg a sporteseményeken merünk együtt magyarok lenni.
Tudom, hogy Németországnak máig nem sikerült feldolgoznia a múltját, ami például abban is látszik, amilyen „szégyenlősen” viszonyulnak minden nemzeti értékükhöz. Valami hasonlót érzek itthon is, mintha nem lenne illendő dolog önérzetesen vállalni a hovatartozásunkat. El sem tudom képzelni például, hogy a családban, egy születésnapon nemzetiszínű zászlóval díszítsük a tortát, ahogy Bibi, a dán kislány történetében olvastam.
Mondják, köze van ehhez a történelemoktatásnak is, hiszen jónéhány generáció nőtt fel úgy, hogy Árpád győzelmes pozsonyi csatájáról soha nem hallott, csak az augsburgi vereségről. Sokakban furcsa karikatúra él a honfoglalókról, mintha valami kósza rablóbanda lett volna, akik egy ideig nyargaltak nyugatnak, aztán beleütköztek a civilizációba és a túlélés érdekében kénytelen-kelletlen fölvették a kereszténységet. Pedig Árpádtól Istvánig is egy egész évszázad telt el, ami épp elég lehetett volna ahhoz, hogy egy ilyen kétes népség eltűnjön, beleolvadjon az itt lakó népcsoportokba.
Mondják, hogy Jókai, Arany és a többi nagy írónk-költőnk tudatosan igyekezett ébren tartani vagy újraéleszteni a nemzeti emlékezetet, amit a császári kegy inkább feledtetni akart volna.
Mondják, ahhoz is köze van a mostani „életérzésünknek”, hogy míg a kommunizmus általában nacionalista is volt, Sztálin utasítására Lengyelországban és Magyarországon épp ellenkezőleg, a nemzeti érzés kiirtása volt a cél.
Azt gondolom, az sem használ az egészséges identitás kialakulásának, hogy a rendszerváltás után sokan – átesve a ló túloldalára – már Jézus Krisztust is magyarítani igyekeznek. Ahogy az is nagyon romboló, ha más népeket lekicsinyelve akarunk nagynak látszani.
Meggyőződésem, hogy Isten tervében helyünk és feladatunk van nekünk is, és minden népnek az ég alatt.
Meggyőződésem, hogy akkor leszünk boldogok és akkor találjuk meg a szívünk – és ezzel az országunk, a népünk – békességét, ha ezt az Istentől nekünk szánt helyet és küldetést betöltjük, és nem mást vagy többet akarunk, de nem is érjük be kevesebbel.
Úgy érzem, mintha alattomos erők épp ezt akarnák megakadályozni azáltal, hogy hamis énképeket ültetnek el a szívünkbe. De ahogy a személyes fejlődésünkben is azt jelenti a felnőtté válás, az önállósodás, hogy nem függünk mások tekintetétől, nem engedjük, hogy mások rossz szavai átokként ránk nehezedjenek, hanem egyedül a Teremtő tekintetéhez vagy az eszményeinkhez igyekszünk igazodni, úgy nemzetként is csak Isten vezetése alatt lehetünk önmagunk.
Isten vezetése pedig azt jelenti, hogy az ő akaratát keressük, nem pedig a saját terveinkhez igyekszünk őt felhasználni.
