Maradjunk együtt! – ez a mottója a 2022-es, vagyis a tizenötödik Házasság hete rendezvénysorozatnak, melyhez kapcsolódva a Szemlélek szerzői saját házasságukba engednek bepillantást.
Esztó-Harazin Dorottya
Nagyon sokan élünk ebben a házasságban.
Szüleink, nagyszüleink, déd-, ük- és szépszülők, testvérek, közeli és távoli rokonok, élők vagy már régen eltávozottak, fiatalon elmentek, és meg sem születettek.
Nem mi hívtuk őket. Minden öröm és félelem, jó és rossz döntés itt él velünk. Mert ők bennünk élnek, sejtjeinkben, mozdulatainkban, hanglejtésünkben. Olykor a saját hangomon szólnak, máskor a férjem hangján. Itt vannak emlékeinkben, itt vannak mintaként, amit tudunk követendőnek vagy kerülendőnek látni, tudunk róla elmélkedni, dicsérjük, vagy szörnyülködünk rajta, csak meg nem történtté tenni nem tudunk semmit abból, ami velük történt, és ezáltal velünk történik.
Mert tudjuk gondolni, hogy mit szeretnénk és mit nem szeretnénk ezekből továbbadni, de minél több időt töltünk ebben a házasságban, annál jobban és tisztábban látjuk, hogy ezt csak gondolni tudjuk.
A törvény, mely ki tudja hol íródott, és pontosan mi van benne, úgy tűnik, kimondja, hogy követnünk kell a sejtjeinkbe, az emlékeinkbe írt mintákat, függetlenül attól, hogy mit gondolunk róluk.
Aki írta ezt a törvényt, biztosan tudja, mi célból írta így.
Olyanok ezek a minták nekem, mint első osztályban a tanító néni által előírt betűrajzok, amelyeken remegő, gyakorlatlan kézzel másoltam át a vonalat. A sor végére elfogyott a ceruza alól az előírt minta, de addigra ügyesen írtam magam a begyakorolt vonalat.
Felnőtt lettem, néha csak én tudom elolvasni az írásom. Senki nem kéri rajtam számon.
Ahogy azt sem, hogyha a hideg kövön papucs nélkül mászkálok, ha vizes hajjal fekszem le aludni, vagy este 10 után jut eszembe vacsorázni. De azt is hiába kérnék számon, hogy kihez mentem feleségül, hogy mi lett belőlem, hogy mikor vállalok gyereket, vagy miért éppen most.
Felnőtt lettem, már csak lelkiismeretem halk hangján szól néha a féltés, amit szüleimtől hallottam. A féltés, hogy nehogy elkövessem azokat a hibákat, amiket ők is. De hiába: az összes törekvésük, hogy én jobban vagy legalább máshogyan csináljam, kudarcot vallott.
Gyöngybetűkkel írták életüket a lelkembe.
Ezek a betűk mondatokká nőttek velem és bennem, amiből regény lett, amit most a férjemmel olvasok és írok tovább. Ebből a regényből nem lehet kihúzni a nem tetsző sorokat, a már megírt részekre nem kérhető korrekció.
Amit mi tehetünk, hogy megköszönünk és megbocsátunk, déd-, ük- és szépszülőknek, látható és láthatatlan történeteknek. Gyönyörködve közeledünk párunkban ahhoz, ami szép, békével ahhoz, ami fáj. Megsimogatva benne a múltat, szeretve a sebeket, ahová egykor nem jutott szeretet.
Ilyenkor elül a hangzavar, mintha meglátnánk, meghallanánk egymást egy életre szóló pillanatra.
Gégény István
Időnként eljátszadozom a gondolattal: mi lenne, ha nem élnék házasságban. Hol lennék most, miben lenne más az életem, ha nem volnék 16 éve a feleségem férje, 13 éve a fiaim apja… Fura érzések járnak át az ilyen ábrándozások során, amelyek egyáltalán nem nevezhetők pozitívnak. Valahogy mindig arra a konklúzióra jutok, hogy
nem tudnék jobb forgatókönyvet elképzelni a házasságban-létnél.
Egyáltalán nem volt rossz a gyermekévek után a szüleimtől és a testvéreimtől kissé eltávolodva egyedül járni az utamat, bizonyos értelemben korlátlanul, függetlenül oda menni, azt tenni, amihez kedvem volt. Sok értékkel, ajándékkal gazdagított ez az időszak, de meggyőződésem, hogy ez a személyi el-nem-kötelezettség elérte a maga határait.
Ahogyan jó döntés volt éveken át nemet mondani olyan utakra, amelyekben nem sejtettem meg saját jövőmet, úgy tűnik visszatekintve is nagyon helyes elhatározásnak, hogy igent mondtunk egymásra a párommal, akivel így férjként és feleségként létrehoztunk valamit, ami korábban nem létezett. Azóta sokszor mondtam nemet olyan dolgokra, amelyekhez épp akkor kedvem lett volna, de ha egész életemben a hangulatom, a kedvem szerint élnék, most nem egy terebélyesedő fát látnék, amikor eddigi életutamra visszatekintek, hanem egy gazos kertet, némi vadon termő gyümölccsel.
Amikor házasságkötésünk évfordulóján, a házasság hetén, akár mások esküvőjének apropóján saját házasságomra tekintek, mindig a hála érzése a legerősebb bennem. Azért is, hogy egymásra találtunk a feleségemmel, s azért is, ami egyáltalán nem magától értetődő: hogy azóta is újra és újra egymás mellett döntünk. És ez nem afféle nosztalgikus hangulat, inkább meggyőződés, hogy amit eddig közösen létrehoztunk a családunkkal, s ami folyamatosan születik, része egy nagy egésznek, ami hiányozna a teljes képből, ha nem létezne.
A házasságom egyrészt folyamatosan megvalósítandó feladat, kihívás, ami formál, fejleszt, eközben olyan biztos pont, amely támaszt nyújt, megerősít, véd és segít.
Hiszek benne, hogy mindenkinek van valamilyen személyes küldetése. Az én élethivatásomnak egyik alapeleme a házasság, ami rendkívüli módon hiányozna, ha nem lenne. De van, virágzik, néha gazosodik is, olyankor pedig neki kell állni metszeni. Mert a kert is akkor él igazán, akkor terem finom gyümölcsöket, ha figyelmesen gondozzák.
Szeretettel ajánlom mindenkinek a házasságot, akit erre hív az élet!
Herbert Dóra
Házasság – tényleg csak papír? Sokszor vitáztunk már barátainkkal, gyerekeinkkel, van-e ma még értelme a házasságnak, mint intézménynek. Sokan hirdetik, hogy nincs, de kevesen beszélnek tapasztalatból. A mi három évtizede boldog házasságunk sem biztosíték persze semmire – körülöttünk nem egy több évtizedes, a miénknél is hosszabb házasság bomlott fel a közelmúltban, én mégis bízom benne, hogy a férjemmel együtt öregszünk meg, és ezért merek hozzászólni e témához.
Tudatában vagyok annak, hogy a házasság nem működik a mi erőfeszítésünk nélkül, a kapcsolatunkon mi is folyamatosan dolgozunk, a kapcsolatunk is rajtunk, de érzem azt is, hogy a mi részünk csak az egyik tényező. A másik pedig ajándék, csak elfogadni tudjuk, megszerezni nem – ez az égi segítség.
Nevezze az égi segítséget mindenki, aminek/akinek akarja, én a Názáreti Jézusban találtam meg minden forrásomat.
Tapasztalatom szerint van néhány sarkalatos pont, amelyeket nem érdemes figyelmen kívül hagyni, ha el akarjuk kerülni a fájdalmas szakításokat. A nulladik mindjárt az, hogy egyedül is jobb, mint egy rossz kapcsolatban. Nem éri meg olyannal összebútorozni, akivel el tudod képzelni a közös életeteket. Azt engedd az ágyadba, aki nélkül nem tudod elképzelni a jövődet!
Aztán ha megtaláltad ezt az illetőt, akkor már ne játssz se vele, se önmagaddal, hanem vállald föl és kötelezd el magad! Tudom, hogy erre azt szokás mondani, hogy az ember nem ígérheti meg, hogy az érzelmei nem változnak. Ebben van igazság, de nem is ezt jelenti az elköteleződés, hanem azt, hogy ha meg is változik sok körülmény, például az aktuális érzelmeim, akkor is hűséges akarok maradni.
A másik, hogy a konfliktusainkra nem úgy tekintek, mint a kapcsolatunk rombolóira, hanem mint lehetőségekre, hogy megint közelebb kerüljünk egymáshoz. Minden közösen megharcolt krízis szorosabban kapcsol össze bennünket. Ha tehát baj van, nem meglépek, hanem a kapcsolaton belül keresem a megoldást. Ennek az elszántságnak a kifejezése, kinyilvánítása a házasság. Nyilván nem a papír a fontos, de a szándék, hogy kitartok, akár esik, akár fúj, nem csak addig, amíg süt a nap, ez döntő. Ha résnyire nyitva hagyod az ajtót, például azzal, hogy vagyoni szerződést kötsz, külön kezeled a pénzed, ha őrzöd a függetlenségedet, az az ellenkezőjét deklarálja.
A harmadik, hogy figyelnünk kell a kommunikációra, méghozzá minden szinten: test-lélek-szellem. Nem elég a testi egymásra találás, de mindvégig fontos része a kapcsolatunknak, ha változó formákban és változó intenzitással is. Nagyon sokszínű és változatos az élet ugyanazon partner mellett is, olyan felfedezésekre juthatunk, amelyeket aligha ismerhet meg az, aki újra meg újra előlről kezd. Nagyobb kaland és sokkal több öröm közösen bejárni a Kárpátok csúcsait, mint mindig mással felmenni a Gellért-hegyre vagy éppenséggel újra meg újra szakadékba zuhanni valakivel.
Fontos, hogy az értelmünk, a gondolataink szintjén is tudjunk kommunikálni, legyünk kíváncsiak egymásra. És nagyon fontos, hogy a transzcendenssel való kapcsolatunkban is találkozzunk egymással! Ha teljesen mást gondolunk a világról, ha más a filozófiánk az életről, az rengeteg feszültséget okoz a mindennapokban is.
Arra is rá kellett jönnöm, amit a bölcsek persze mondanak, de az ember akkor hiszi el, amikor a maga bőrén tapasztalja: nem tudod megváltoztatni a másikat, csakis magadat. Aztán a te szereteted és saját belső fejlődésed meghívja, bátorítja, inspirálja a társadat – és elkezd ő is változni.
Az a szeretet, amelyik mindent remél, mindent elvisel, együtt örül a jóval és nem örül a rossznak, az tudja előszeretni a másikból is a jót. Sohasem késő elkezdeni, újrakezdeni!
Szőke Tibor
Rendületlen hiszek a házasságban, pedig a családomban mindenki elvált legalább egyszer. Még én is.
Egy olyan helyen találkoztunk, ahová egyikünk sem akart elmenni. Mikor eldöntöttem, hogy megkérem a kezét, találtam egy férfi karikagyűrűt. Ez nem véletlenek sorozata volt, hanem előre eldöntöttem: igazi leszek. Olyan, aki nem akar szerepet játszani. Sem macsót, sem jót, sem okost, sem tökéletest. Két embert az akarat tart össze. Együtt akarnak maradni és szeretni akarják egymást. Ez egy eldöntendő kérdés. Nem statiszta kell az életünkhöz, hanem együtt akarunk rendezni egy közöset. Egy olyat, amire jó nézni. Amiben jó élni.
Egy ismerősöm kérdezte, hogy nem unalmas-e a házasság?
Nagyon nem. Egy élet kevés egyetlen párkapcsolathoz, hiszen a másik fél minden nap gazdagabb lesz élményekkel, érzésekkel, gondolatokkal úgy, hogy még végig sem hallgattuk igazán az előttünk élt életét. Jönnek a gyerekek, futnak a hétköznapok, együtt színezzük őket, és közben az egymás felé teljes lélekkel fordulás alig-alig valósul meg. Ezért sosem érhetünk a másik végére, nemhogy megunjuk! És ez annyira csodálatos dolog. A másik teljesen másik, és mindenkor ajándék.
A házasság a legjobb lehetőség arra, hogy igazán megtanuljunk szeretni,
és ne önmagunk körül forogjunk.
A kettő összeadásából egy nagyobb egész születik, egy „mi”. Ehhez nagyon kell tudni a matekot, nehogy kétszer én legyen, vagy kétszer ő, mert abból a másik kivonul. Nagy öröm lenne, ha tanítanák az iskolában a valódi összeadást. Hogyan lesz két egészből egy nagyobb és milyen változókat kell figyelembe venni ahhoz, hogy ne legyünk (meg)törtek.
Van még mit tanulnunk, s ha van még kit elvennünk: adódjunk hozzá.
(A cikkben szereplő képek forrása: családi archívumok.)
