Nem félek

Gundel-Takács Gábor gondolatai
Fotó: Krisztics Barbara

Az elmúlt hetekben, hónapokban sokan kérdezték tőlem egy-egy cikkem, megnyilvánulásom nyomán, hogy nem félek-e. A válaszom röviden: nem.

A félelem mindig is eszköze volt a hatalomnak. Hatalma válogatja, hogy abszolút, vagy csak indokolt mértékben él vele. Ráadásul kétféle félelem van – és persze ezek kombinációi.

Az egyik az ellenségtől való félelem: belső ellenségtől, külső ellenségtől, bizonytalanságtól, éhínségtől, ellenforradalomtól, imperialistáktól, fasisztáktól, kommunistáktól, és még sorolhatnánk hosszan. Igazából mindegy, hogy mitől. A lényeg az, hogy a félelemben élő embereknek lehet megoldást nyújtani: majd mi megvédünk titeket. Cserébe szavazzatok ránk és csináljátok azt, amit mondunk!

A másik a létbizonytalanságtól való félelem. Enyhébb esetben csak az egzisztencia elvesztésétől, rosszabb esetben a börtöntől, a haláltól való félelem.

Ha ugrálsz, ha kérdezel, ha okvetetlenkedsz, ha másként gondolkozol, ha szervezkedsz, akkor majd elbánunk veled.

A félelemben élő ember kiszolgáltatott, ezáltal engedelmes. Azt csinálja, amit szabad, amit megengednek neki. Régi tétel: csak akkor mennek ki az emberek az utcára forradalmat csinálni, ha már nincs veszíteni valójuk. Amíg van, addig inkább mérlegelnek, meghajolnak, engedelmeskednek. A család, a gyerekek, az a kevés, ami még megmaradt, a puszta létezés fontosabbak. Jobb hát meg sem szólalni.

A hozzám intézett kérdés ezúttal a második esetre vonatkozott. „Nem félsz elmondani, leírni a véleményedet? Nem félsz kiállni másokért?”

Már önmagában az is ijesztő, hogy ez a kérdés egyáltalán felvetődik. Hogy indokolt-e, döntse el ki-ki maga! De nem félek, mert félelemben nem lehet élni.

Hogy meddig elviselhető a gerinc meghajlása, egyéni mérlegelés kérdése.

Az is, hogy ki meddig megy el. Mi az, amit még megtesz, és mi az, amit már nem. Ha harcol, hogyan harcol: nekiront a falnak, vagy apránként próbálja a téglákat kiütni. Üt, vagy érvel. Nem ítélkezem senki felett. Mindenki maga tudja, hogy miért és kikért felelős. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hol a határ. De azzal mindenkinek tisztában kell lennie, hogy minél inkább megfelel az elvárásoknak, azaz minél jobban fél, annál kevésbé éli a saját életét.

Én is sokszor mérlegeltem már döntési helyzetben és mindig bevontam azt is, akinek az életére hatással volt a döntésem. De van egy mérce, a végső, igazán perdöntő mérce: vajon az életem utolsó, és épp ezért legőszintébb pillanatában, amikor már nincs veszítenivalóm, nem áltatom magam semmivel és nem kell megfelelnem senkinek, magyarán amikor már semmi nem torzítja el az igazságot, akkor mit fogok gondolni a döntésemről? Megalkuvó voltam, vagy egyenes? Szégyellni fogom, vagy büszke leszek rá? Csak a társadalom, a családom, a munkahelyem elvárásaimnak akartam megfelelni, vagy a saját utamat jártam? Éltem, vagy csak léteztem? Hiányérzettel halok meg, vagy mosolyogva?

Aki nem fél, attól is el lehet venni mindenét, ki lehet rúgni, be lehet zárni, el lehet tünteni. De nem lehet legyőzni. Örökké szabad ember marad. A többi nem számít.

„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
(Weöres Sándor)

Aki kíváncsi, nem öregszik meg. Amíg vannak igazi kérdéseink, addig kapunk igazi válaszokat. Amíg tudunk ezekről indulatmentesen beszélgetni, addig van esély, hogy minden nap egy picit bölcsebbek és jobbak legyünk. Ezért vagyok ennek az értékközösségnek a tagja.