A vallás, főként a kereszténység éppen futótűzként terjed a világon, csak mi, itt az öreg kontinensen még nehezen látjuk a templomoktól az egyházat.
A felvilágosodás óta sokan várják, hogy a tudás, a technika fejlődése, a jólét növekedése nyomán a vallások eltűnnek, helyüket a ráció és a humanizmus venné át. A kommunizmus is ezt hirdette, ennek ellenére ma éppenséggel egyre nagyobb az éhség világszerte a lelki táplálék, a hit, az örök értékek iránt.
Sokat hallunk arról, hogy a keresztényeket világszerte üldözik, és ha az afrikai vagy ázsiai adatokat nézzük, melyek szerint az egyes országokban a népesség 6-8-10 %-a keresztény, akkor könnyen gondolhatjuk, hogy hamarosan elfogynak majd. Pedig a Krisztus utáni első évszázadok keresztényei ugyanilyen nehéz körülmények között élték a hitüket és épp a vértanúk vére lett az egyház magvetése.
Ahol a keresztények a halált is vállalják Krisztusért, ott mind többen csatlakoznak hozzájuk. Aki nyitott szívvel, valóban az igazságot keresi, az ráismer, amikor találkozik vele.
Európa a konstantini fordulat óta, tehát nagyjából 17 évszázada keresztény társadalom, ahol a felvilágosodásig mindenki szinte automatikusan lett valamelyik keresztény egyház tagja. Ez a népegyházi modell azonban elfedte a személyes döntés fontosságát és most, amikor nyílt vitában kellene megválaszolnia a kor kérdéseit, a fáradt népegyház bizony lassacskán összeomlik. Ahogy egy cikkünkben olvashatták, a járvány is újabb súlyos veszteségeket okozott az intézményrendszerben.
Mit tegyünk tehát, testvérek? – kérdezhetjük az apostolokkal együtt. Úgy vélem, örvendeznünk illik, hiszen a mi drága anyaszentegyházunk csaknem tetszhalott volt a rákényszerített intézményrendszer és műkincsek, az államvallás-szerep súlya alatt, és most, amikor ez immár nyilvánvalóvá vált, végre kiszabadulhat, föltámadhat.
Sőt, a hatalmas, világot átölelő, valóban egyetemes egyház már olyan eleven, mint talán soha,
pár lépésnyire van attól, hogy teljesítse az Úrtól kapott küldetését: ’menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden népnek’, hiszen alig akad olyan zuga a Földnek, ahol még ne hirdették volna Jézus megváltó halálát és föltámadását.
Ideje, hogy mi, akik azt hisszük, álltunk, föltápászkodjunk és beálljunk Jézus követőinek táborába, ideje „visszatérni az első szeretethez”, amikor még „lángolt a szívünk”. Ne sirassuk a „hagyományos kereszténységet”, a megszokásból, de meggyőződés nélkül, kulturális eseményként megélt ünnepeket, keresztelőket és bérmálásokat, a szép szertartás vagy a családi elvárások miatt tartott templomi esküvőket, hanem örvendezzünk, amikor felnőtt megtérők szabadon, személyes döntéssel választják Jézus követőinek közösségét.
Aligha érdemes siratni a trón és az oltár együttműködését, az egyházat megbéklyózza, ha világi elvárásoknak igyekszik vagy kénytelen megfelelni.
Elnehezíti az egyházat a nagy vagyon, szárnyait lehúzza a világhoz való alkalmazkodás.
Alexander Garth evangélikus lelkész a népegyház elporladásában minden fájdalom ellenére is a hatalmas lehetőséget látja, hogy az egyház újra, hivatása szerint a világ isteni ellen-példája, kontraszt-társadalom legyen, Isten alternatívája az életre. XVI. Benedek emeritus pápa több mint ötven éve prófétai módon így beszélt az egyház jövőjéről:
„A jelenlegi válságból a holnap egyháza úgy fog kibontakozni, hogy nagyon sok mindent elveszített. Kisebb lesz, sok téren újra kell kezdenie. Nem lesz képes megtölteni sok, a konjunktúra idején emelt épületét. Követői számának csökkenésével sok társadalmi előjogát is elveszíti. Sokkal inkább önkéntesek közössége lesz, amelyhez döntés útján kell csatlakni. Ebből a bensővé és egyszerűvé vált egyházból nagy erő árad majd. A minden ízében megtervezett világ emberei ugyanis elmondhatatlanul magányosak lesznek. Amikor egészen eltűnik előlük Isten, akkor teljesen megtapasztalják rettenetes szegénységüket. De
biztos vagyok abban is, hogy ami végül megmarad, az nem a politikai kultusz egyháza lesz, hanem a hit egyháza.
Nem uralja már olyan erővel a társadalmat, mint még a közelmúltban is. De újra felvirágzik, otthon lesz, ahol életet és a halálon túlmutató reménységet találnak az emberek.”
Mára a közelmúlt távoli lett, Joseph Ratzinger szavainak egyik része épp beteljesedik – földi eszközök híján pedig nem marad más, mint a gyermeki bizalom az alkotó, teremtő Szentlélekben, hogy ő megvalósítja közöttünk, velünk az Isten országát, a szeretet civilizációját.
