Csak látszólag követi mind a két csoport Jézus Krisztust. A jó hír azonban, hogy bármikor lehet csoportot váltani!
Képzeljük el, felhív egy szerettünk és azt mondja:
– Nyertem százmillió forintot, kifizetem az összes adósságodat. Szeretlek, majd még hívlak, szia!
Mivel megbízunk szavainak őszinteségében, ahogy kimondja ezt a mondatot, a hormonrendszerünk nagy mennyiségű boldogsághormonnal fogja elárasztani az egész testünket és soha addig nem tapasztalt, emelkedett tudatállapotba kerülünk. Pedig valójában nem történt még semmi, tartozásunk megvan még, mindössze kaptunk egy ígéretet egy általunk szeretett személytől. Azt ígérte, hogy egy hatalmas tehertől szabadít meg minket, aminek súlya alatt roskadtunk, ki tudja, hány éve már.
Mikor elfogadtam végre, hogy Isten szeret és visszatértem Hozzá, nem volt bennem más, csak annyi, hogy szeretni kell az embereket. Nem mondta nekem senki, hogy olvassam a Bibliát – legalábbis nem úgy, hogy ezt meghallottam volna. Majd két évig alig imádkoztam, hogy ne zavarjam Istent – én már megmenekültem, jöjjenek mások. A legtöbb felekezet a frissen megtérőknek örül, de nem szánnak rá külön figyelmet. Ha bemegy az ember felnőttként egy templomba, legfeljebb hátakat fog látni, de esély sincs arra, hogy bevezessék a hit rejtelmeibe – nem hinném, hogy a szándék nincs meg, egyszerűen nincsen rá kapacitás.
Még jó, hogy benne van Jakab levelében a következő: „Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja.” (Jakab 1;5) Ha tehát mindenkinek és készségesen, akkor nekem is. A Biblia azért is terjedt el így, mert Isten előre látta, hogy állandóan a papokon és lelkészeken akarunk lógni, nehogy megtanuljuk, amit ők tudnak. Ezzel agyonterhelve őket. Ez persze fikció, de valóság is.
Jézus odalépett hozzájuk, (de most, ma, hozzánk is! – hiszen Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz) és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”
Mindennap, (és minden órában és minden percben) tehát nemcsak vasárnap és nemcsak az Eucharisztiában és nemcsak akkor, ha templomba megyünk és csak ha elvégeztük a teológiát és lelkészek vagyunk.
Tanítványnak lenni nem pusztán vasárnapi program és nem imaötperc, majd miután letudtuk a keresztényi kötelességünket, akkor jöhetnek a fogyasztói hitelek, tudományos bálványok, világi sorozatok, érzékiség, cinizmus és természetesen a nem hívők, a más vallásúak, más színűek és más politikai nézetűek megcsúfolása és megítélése.
Tegyük fel, valaki asztalosnak tanulna és annyit töltene elméleti és gyakorlati órákkal, amit mondjuk egy átlag keresztény ma Jézus parancsolatainak követésével. Heti jó esetben 4 órát, a misével, napi fohászokkal együtt. De ha reálisak vagyunk és azt mondjuk, hogy a világi okfejtésekre, okoskodásokra, elméletekre, véleményekre fordított idő ezt is simán kitépik az emberből, akkor érthető, miért szoronganak a keresztények a melegektől, a klímaváltozástól meg egyéb „nagy” fenyegetettségektől. Senki nem lesz olyan, mint a mestere heti négy ráfordított órával.
Pedig benne van a Bibliánkban, hogy „nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki a világban van” (1János 4;4) és minden hívő a Szentlélek temploma. (1Korinthus 6;19) Ha pedig mi magunk vagyunk az univerzum teremtője, fenntartója szent lelkének a szent temploma, mert megszentelt minket Jézus Krisztus halála és feltámadása által, akkor ember mit árthat nekünk? (Zsoltárok 56;12)
Ezért van olyan kevés tanítvány és ezért készül olyan sok kétlábú szék. Amire ugyan ülni nem lehet, de legalább lehet mutogatni. Csak éppen senki nem kap kedvet lehuppanni mellénk.
Tanítványnak lenni azt jelenti, hogy a Mester utasításait követjük minden tettünkben.
Őt követjük egészen addig, mígnem olyanná válunk, mint Ő. A tegyétek tanítvánnyá őket nem azt jelenti, hogy tegyétek nyírható birkává, bólogató fejekké, mosolygós, de szorongós cukiságokká. Ahhoz, hogy valakit tanítson a Mester, akarni kell tanítvánnyá válni és mondjuk a tankönyvet olvasni. Amiben sok-sok házi feladat van, de a Tanítók Tanítója sok ötöst ígér és bizony, bizony: nem tartogatja azt a túlvilágra. A szorgalom megtermi a Lélek összes gyümölcsét.
Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon? (Lukács 12;49) Nem pislákolásra hív Jézus Krisztus, meg hunyorgásra, hiszen Ő Isten fáklyájaként jött, Ő Isten szeretetének gyújtólángja és tüze, aki tűzzel keresztel. Ti vagytok a világ világossága! (Máté 5;14) Mert megkaptátok ezt a tüzet!
Olyanná válni, mint Jézus, nem azt jelenti, hogy mi leszünk Jézus Krisztus – egyszerűen úgy gondolkodunk, úgy érzünk, úgy látunk, ahogyan – de leginkább, ahonnan Ő lát minket. Úgy lángol a szívünk egymásért, ahogyan az Ő szíve lángol értünk. Aki egylényegű az Atyával. A lángoló szív pedig nem sértődik meg, nincs benne félelem, sem kétely, erről is hosszan ír a Biblia.
Isten nem személyválogató, Ő nem látja a pápát értékesebbnek semmivel, mint Rozi nénit a szentmisén a hátsó sorban még akkor sem, ha Rozi néni szeret pletykálkodni és nem áll szóba a Terkával, aki kétszer is fogta magát és nem ment el az istentiszteletre.
Jézus beárazott minket: mindenkiért meghalt, hogy általa mindenki, aki hisz benne, örök életet nyerjen és az Ő szavai Lélek és Élet. (János 6;23) Aki sokat olvassa a Bibliát kellő alázattal, egyértelműen megkapja a Szentlélek által ezt a bizonyosságot. Nem úgy halt meg, hogy ezért az emberért egy kicsit, azért meg jobban. Ugyanazt az árat fizette ki. Mi gondolkodunk súlyos téveszméinkkel egymásról úgy, hogy a másik értéktelenebb.
A korai egyházban már benne volt ez a romlott gondolkodás, erről Jakab így ír: ”Testvéreim, Urunk, a megdicsőült Jézus Krisztus hitét ne személyválogatással tartsátok. Ha közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: „Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: „Állj oda oldalra!” Vagy: „Ülj ide zsámolyomhoz!” Nem volt részrehajló ítéletetek? Nem gonosz gondolatok alapján ítéltetek?” (Jak 2;1-4)
Ki gondolja azt, hogy egy putris cigánygyerek ugyanolyan értékes, mint Ferenc pápa? Vagy ki gondolja, hogy ha meghal 100 kínai, akkor az felér 100 európaival? Vagy az alkoholista közmunkás ugyanolyan értékes, mint a milliárdos üzletember?
Jézus Krisztus! És Ő nemcsak gondolja, hanem mondja is és emiatt üldözi a tanítását minden hatalom. Hát melyik gazdag ismerné el, hogy ő nem több, mint egy szegény ember? Pusztán azért, mert a temetése után többet kell pakolni utána. Hatalmas értékünk egyértelmű bizonyítéka még az is, hogy minden egyes emberből csak egyetlen egy van, nincsen több.
Mindenki felbecsülhetetlen ritkaság és Isten szeretete, Jézus Krisztus adja meg az ember értékét. Mert mi, emberek, nem nagyon halnánk meg azért úgy senkiért, főleg nem az „olyanokért”, akiket mi itt a szívünkben „olyanoknak” gondolunk. Mert abban a pillanatban, hogy azt mondod embertársadra, hogy ő olyan, megölöd vele ott magadban. Mert letagadod az értékét, amit maga az Isten határozott meg azzal, hogy csak egyetlen egyet készített belőle és a Fiát adta érte is. „Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére.” (Máté 5;22)
A Biblia egy ígéret. Ha hívők vagyunk, akkor egy általunk szeretett személytől, ha nem vagyunk még hívők, akkor egy olyan személytől, aki a keresztények állítása szerint szeret minket és ebben a könyvben elmondja, hogyan és miként tudunk eljutni erre a felismerésre.
A Bibliában Isten megígéri, hogy aki elfogadja Jézus Krisztust Megváltónak és figyel az Ő beszédére és abban megmarad, akkor annak örök élete lesz és megszabadul minden kötöttségtől, görcstől, sóvárgástól, kapzsiságtól, kevélységtől, amitől a világ nagy része most kárt szenved.
„A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róma 10;17) Ha a Biblia Isten igéje és annak hallásából (és olvasásából!) lesz a hitünk, akkor, ha nem olvassuk, hogyan fog növekedni a hitünk? Ha azt várjuk, a tudomány mikor oldja meg az emberiségnek ezt vagy azt a problémáját, és abban bízunk, akkor hol marad Isten ebből? Ha nem az Ő szavai és tettei az elsők az életünkben, akkor mit várunk? „Miért mondjátok nekem, hogy Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?” (Lukács 6;46) – kérdezi Jézus Krisztus. „Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem.” (János 15;4)
Itt jön az a bizarr ellenállás, hogy hogyan maradjunk már egy fehér bőrűnek ábrázolt, szakállas férfiban? Nyilván abban kell maradnunk, amit mondott, azzal, hogy Őt hallgatjuk, Őt olvassuk és tetteinkben hozzá igazodunk. Hiszen Ő Isten igéje, aki még meg is testesült értünk, majd meghalt és feltámadt. A szavaiban maradok, az ő beszédében, tetteiben, de ez lehetetlen úgy, hogy átfutom a mai igét, aztán fejest ugrok a világ mocskába. A világ fejedelme simán bedarál ilyen hozzáállással és akkor csak félünk, meg szorongunk, meg aggódunk meg sóvárgunk.
Nem véletlen, hogy nem írástudókat választott első tanítványnak Jézus, hiszen ők ma sem akarják megérteni és elfogadni. Csalfa hálót fon a túladagolt világi értelem közénk és az örömhír közé. Az Evangélium maga Isten szíve, a kinyilatkoztatott Szeretet. Jézus Krisztus, aki az Út, az Igazság és az Élet. (János 14,6)
Krisztus teste minden keresztény, aki valóban követi Krisztust. Felekezettől függetlenül. Törekedjünk arra, hogy ne a szakálla legyünk. Bár értékünk nem változik, de ha lehetünk szívizomsejt, akkor ne elégedjünk meg egy görbe szakállszőrszállal.
