Hiszel benne, hogy szentjeink segítenek? Vagy ez „magánügy”? Mindenki másképp vallásos, és ha ez másoknak segít, hát imádkozzanak?
Hogy érzed magad, ha valaki arról mesél, hogy valamelyik szent megsegítette őt az életében? Mit gondolsz ilyenkor? Furcsán nézel rá, talán egy kicsit meg is mosolyogtat a sztorija? A lelki életét tartsa meg mindenki magának? Teljesen oké, ha azt mondja, Pio atya segített neki – pedig kívülről nézve látszik, hogy ez csak véletlenek egybeesése volt?
Biztosan van történeted, így vagy úgy.
Isten szeretetébe minden belefér,
az én hitem, de az én hitetlenségem is. Ha kételkedve fogadom a szentek közbenjárásáról szóló csodákat, különféle történeteket, ezzel nem bántom sem Istent, sem az Ő kedves szentjeit – legfeljebb azt az embert, aki egy élményét mesélné el nekem egy csodás meghallgatásról.
Ajándék, amit elfogadhatok és használhatom, nem kell vele semmit sem csinálnom, csak élveznem: megsegítettek, meghallgattak.
Neked van történeted?
A mi történetünk főszereplője Ili néni, családunk szeretett apáca nénije, aki hitelességével, egyszerűségével, derűjével mély nyomot hagyott bennünk arról, milyen szép lehet Isten szeretete. Amikor visszajött hosszú, kényszerű dél-amerikai távollétéből, szülővárosában telepedett le. Abban a városban, ahol annak idején belépett a rendjébe. Az új helyzetben sem munkája, sem lakása nem volt, csak hite Istenben, és hűsége rendjéhez. Elment a „tanácsra” – régen a polgármesteri hivatalt hívták így – lakást kérni. A lakásosztályon megkérdezte tőle a hivatalnok, hogy van-e valaki, aki támogatja őt, van-e valamilyen protekciója. Ili néni szemrebbenés nélkül, azonnal válaszolt: Igen, Pio atya! (Sajnos nem lehettem ott, így csak a későbbi elmondásból feltételezem, hogy milyen arcot vághatott az ügyintéző. Lehet, hogy még sosem hallotta Pio atya nevét, talán még élő, valós személynek gondolta, ki tudja?)
A kis lakás néhány nap múlva Ili nénié lett. Abban a városban, ahol a kommunizmus idején a sok-sok templom és szerzetesrend egykori jelenléte miatt hatalmas számban lepték el a „téglák” a közösségi tereket, az egyetemet, a kávézókat, és megjelentek a templomban is. (Sőt, volt olyan érzésem, hogy az ifjúsági hittanórát is érdeklődéssel látogatta közülük valaki, bár sosem mertem megkérdezni tőle. Ismertük őket…)
Mi volt ez, ha nem egy „apró” csoda? Kinek szólt? Annak a bátor, apró termetű, mosolygós, idős néninek, aki mindig, minden körülmények között hűséges volt az ő Jézusához. Eszembe jut egy gyönyörű mondat Jézustól: „Jól van, te hűséges, derék szolga…” (Mt 25,21).
Ili néni, a kis mosolygós angyal, a városi bőr- és nemibeteg-gondozóban kapott asszisztensi állást a főorvos mellett. Gyakran emlegette a betegeket, akik „szót fogadtak” neki: sok asszonyt rá tudott venni, hogy a férjeiket is hozzák el a következő rendelésre. Amikor ezeket a történeteket mesélte, mindig úgy éreztem, mintha a sok nehéz sorsú, bajba jutott ember lelki édesanyja lenne. Csendessége, kedvessége, mosolya, szíve melege magához vonzotta a szeretetre vágyó lelkeket.
Ili néni volt az, akivel egyszer hosszasan elbeszélgetve, egy jó séta után visszamentünk a szobájába, szépen, kényelmesen eldőlt az ágyán, föltette a lábait is, és mosolyogva, boldogan azt mondta: „Úgy szeretnék most meghalni! Olyan jó így!”.
Mi ez, ha nem tanúságtétel egy nagyon mély, nagyon emberi, és éppen ezért nagyon hitelesen megélt istenszeretetről?
Csak jóval később, még sajnos sok testi szenvedést megélve, de boldog lélekkel ment el Istenéhez, aki utolsó óráiban is megáldotta őt. Áldozhatott, énekelgetett, így várta Halál testvért. Békével ment át… „Jól van, te hűséges, derék szolga… menj be Urad örömébe” (Mt 25,21).
Sokunknak van kedvenc szentje. Nagy nevek, fantasztikus történetek, bár akár a családban is lehet egy szeretett személy – talán már nem is él, de a történetek azt mesélik róla, hogy szentként tudta megélni a rábízott feladatokat, sokszor tudott jól dönteni, meghaladni önmagát. Lehetnek „házi” szentjeink is – micsoda gazdagság ez! Bár nem kanonizálják őket, de életük példa lehet környezetükben, erőt meríthetünk belőlük nehézségeinkben, és igen, kérhetjük segítségüket.
Hosszas gyógykezelésen vagyok túl. A zenét nagyon szeretem, így felépülésem során folyamatosan zenéket keresgettem, hallgattam, mert éreztem, hogy konkrétan gyógyítják testemet, lelkemet. Egy nehezebb időszakomban – nem tudom, hogyan lehetett, viccesen szólva ezt dobta a gép – felajánlotta a kereső a Mindenszentek litániáját egy püspökszentelés ünnepi miséjéből. Gondoltam, „hadd szóljon”, bár kicsit azért tartottam tőle – tíz percen át sorolják a szentek neveit, te jó ég! És mi történt? Újra és újra meghallgattam, sok-sok reggelt ezzel kezdtem. Megtisztított, megnyugtatott, szinte bevonódtam valami csodálatos imába, ahol csak azt kell ismételgetni: “könyörögj érettünk!”
Úgy éreztem, minden rendben lesz.
Ugye neked is van történeted?
Asztalos Ildikó
