Túl sztrájkon és engedetlenségen – miért is vagyunk mi, tanárok, dühösek és elkeseredettek?

Álljunk meg egy szóra a státusztörvénnyel, a tiltakozásokkal, a kormányzati nyilatkozatokkal kapcsolatban!

Nincs hét, hogy az oktatás ügye ne kerülne be a médiába: kockás ingek, petíciók, sértő kormányzati megnyilatkozások, sztrájkok, polgári engedetlenségek, tüntető diákok, kirúgott tanárok, lebegtetett béremelés, megélhetési válság, könnygáz és még sorolhatnánk. Közben folyik a „normál ügymenet”, a tanárok tanítanak, a diákok tanulnak, mégis érzékelhető, hogy az oktatás ügye valahogy kifordult sarkaiból – a sok felzaklató részlet közt azonban elveszni látszik a kép egésze.

Írásomban arra teszek kísérletet, hogy kiszakadva a mindennapi óratartás taposómalmából, az érettségifelkészítés örlőkövei közül, ránézzek a mai magyar oktatás szürreális látképére.

Nem hiszem, hogy sokan vitatkoznának azzal, hogy

a magyar oktatási rendszerrel komoly gondok vannak: tanulmányok sora mutatta ki, hogy nemhogy csökkenti, de felnagyítja a társadalmi helyzetből fakadó különbségeket, rendkívül szegregáló, és véletlenül sem korszerű.

Ehhez képest olyan kormányzati intézkedések sorát látjuk az utóbbi évtizedben, melyek még csak nem is ígérik a helyzet javulását, ahogyan ezt mérések sora igazolja.

Az oktatásnak 13 éve nincs önálló minisztériuma, a terület államtitkári szinten van képviselve, ráadásul a kinevezettek nem rendelkeznek politikai súllyal. Ha néha tárgyalnak is a szakma képviselőivel, jelzik, hogy nincs felhatalmazásuk önálló, érdemi döntések meghozatalára. Oktatásért felelős miniszter volt már lelkész és orvos, most éppen egy rendőrtiszt, aki még saját, végtelenül cinikus bevallása szerint sem ért az oktatáshoz.

A különböző szakmai szervezetek és az oktatásirányítás között érdemi tárgyalás nincs, kritikákra, ha nagy ritkán reagálnak, az legfeljebb pártpolitikai térben értelmezhető. Ennek megfelelően például a 2020-ban elfogadott Nemzeti alaptantervnek (NAT) semmilyen szakmai támogatása nem volt, sőt szakmai körökben óriási tiltakozás övezte bevezetését. Ráadásul amikor már úgy tűnt, hogy a – kormánynak hivatalosan kedves intézmények és szervezetek éles bírálatának is köszönhetően – széles körű és sokszínű tiltakozás hatására végül elhalasztják bevezetését, azt végül a Covid árnyékában, átmenet nélkül, cinikusan, mégis bevezették. Számomra a legszürreálisabb, hogy bár legtöbben élesen bíráltuk, és kifejezetten károsnak tartottuk az új NAT-ot, szeptembertől mégis egy vállvonással mentünk tovább, megterveztük az új NAT óraszámait, és ügyet sem vetettünk mindarra, amit korábban saját kollégáink fogalmaztak meg, hogy például az új NAT magyartanításra vonatkozó részei katasztrofális következménnyel fognak járni az amúgy sem acélos szövegértés és szövegalkotás készségeire. (Triviális, de ki kell mondjam: aki nem tanul meg írni-olvasni, az semmi mást nem fog tudni megtanulni.) Tehát

az új NAT-ot elfogadtuk realitásnak, pedig elfogadásának módja a demokratikus jogfelfogás minden elemével szembement.

A kronológia kedvéért szeretném megjegyezni, hogy a Covid-lezárások által teremtett új helyzetben a tanárokra rendkívül nehéz feladat várt. Ez nyilván nem hasonlítható az orvosok sokszor heroikus küzdelméhez, de azt gondolom, hogy az a rugalmasság, ahogyan legtöbbünk napok alatt változtatott akár évtizedes rutinján, alkalmazott új módszereket, sajátított el új kompetenciákat, az legalábbis nyilvános és széles körű elismerést érdemelt volna, amely nemhogy nem történt meg, hanem tanárok tömegei szembesültek komoly megélhetési problémákkal. Az új helyzethez való alkalmazkodásban az intézmények is magukra maradtak, semmilyen érdemi segítséget nem kaptak, a tanárok saját eszközeikkel, saját erőforrásaikkal, saját magukat továbbképezve oldották meg a helyzetet. Így persze az eredmények is nagyon változatosak voltak, függően attól is, hogy az adott iskola milyen társadalmi közegben működött, és milyen társadalmi helyzetű családok diákjai jártak oda. Így – és ez nem igazán kapott hangot – a családi helyzetből fakadó különbségek ebben az időben drámai jelentőséget kaptak, erőteljesen fokozódtak.

A tanártársadalom sokat-tűréséről sokat elárul, hogy érdemileg fel sem merült bennünk, hogy itt másnak is lenne felelőssége, hanem evidensnek vettük, hogy ez a mi magányos küzdelmünk.

Ma nincs ember az országban, aki ne gondolná, hogy a gyermekek tanítása és felkészítése a felnőtt létre ne lenne kiemelten fontos feladat.

Ma a tanári pálya anyagi megbecsültségben nemhogy a diplomás szakmák többségével nem veszi fel a versenyt, de legtöbb esetben a betanított munka megbecsültsége is nagyobb.

Ma a tanárok és a diákok egyaránt túlterheltek, ehhez képest egyik csoportnak sem csökkentették, hanem éppen ellenkezőleg, növelték terheit.

Amikor pedig a tanárok egyre hangosabban tiltakoztak amiatt, hogy helyzetükre semmilyen megoldást nem kínál a kormányzat, és amikor a pedagógusok egy széles csoportja végső elkeseredésében a tiltakozás egy hatásosabb formáját, a sztrájkot gondolta használni (amire az elmúlt harminc évben egyszer volt példa), akkor a kormány egy eseti helyzetre – hogy ne legyen sztrájk a választások előtt – törvényt alkotott. Ez minden elemében szembemegy a jog szellemével:

a törvénnyel a kormányzat ellehetetlenítette az érdemi sztrájkot, és ezzel mellesleg azt is kifejezte, hogy a tanári munka egyetlen általa elismert és fontos tevékenysége a gyermekmegőrzés.

A sztrájk egy jogállamban az egyik legerősebb munkavállalói eszköz. Amikor egy szakma dolgozói a sztrájk mellett döntenek, azt fejezik ki, hogy számukra a helyzet elviselhetetlen, azonnali tárgyalásokra van szükség. Amennyiben erre a sztrájk ellehetetlenítése a válasz, az a teljes szakma semmibevételét jelenti. Úgy sztrájkolni ugyanis, hogy nemcsak a gyerekfelügyeletet kell ellátni, hanem az órák felét, végzősök esetében pedig egészét meg kell tartani, az nem tiltakozás, hanem ingyenmunka. Ki kell mondani:

a sztrájk egy legitim, törvényes eszköz, ezért egy készülődő sztrájkra azt a reakciót adni, hogy szigorítjuk a sztrájktörvényt, szembemegy a jogállamisággal.

Ráadásul az elégedetlenség kifejezésének ellehetetlenítése súlyos következményekkel is jár: romlik a munkahelyi közhangulat, nő az elkeseredettségből, tehetetlenségből fakadó pályaelhagyás – egy olyan szakmában, amely eleve szakemberhiánnyal küzd. Ezt tudomásul venni és elfogadni azt jelenti, hogy lemondunk a szakmánkat érintő kérdésekbe való bármilyen beleszólásról, és elfogadjuk, hogy véleményük teljesen érdektelen. Ebben persze benne rejlik az autoriter politikai logika cinizmusa is: aki nem képes erő felmutatására és kifejtésére, az semmibe vehető. E logika szerint a tanárok, úgy tűnik, semmibe vehetők. Értelmezésemben ennek elfogadása nem mást jelent, mint kimondását annak, hogy a tanár a továbbiakban nem tekinti magát értelmiséginek, nem tekinti magát olyan dolgozónak és felelős állampolgárnak, akinek gondolatait és javaslatait figyelembe kellene venni. Így ennek tulajdonképpen logikus következménye a státusztörvény-tervezet, amely megfoszt minket a közalkalmazotti státusztól, kimondja a terhek további növelhetőségét, valamint azt, hogy törvény szerint is büntethetőek vagyunk, ha a közoktatással kapcsolatban kritikát fejtünk ki, és a nevelőtestületek már törvény szerint sem szólhatnak bele az iskolájukat érintő alapvető kérdésekbe. Mindez, véleményem szerint, ellentétes az alaptörvénnyel is, hiszen abban a véleménynyilvánítás és a tanítás szabadságának joga mellett az is rögzítve van, hogy a munkaadónak (jelen esetben az államnak) és a munkavállalónak tárgyalással kell rendeznie ügyeit. Ezzel

a tanári szakma képviselői megszűnnek alkotó, kritikus értelmiségiek lenni, hiszen végrehajtókká degradálták őket.

Közben a kormányzati kommunikációban minden intézkedésnél a gyermekek érdekeinek védelmére hivatkoznak. Vagyis ebből az az állítás is könnyen kibontható, hogy azok a tanárok, akik kritikával, javaslattal lépnek fel, a gyermekek érdekei ellenére tevékenykednek. Miért is fontos határkő ez? Mert tanárnak lenni eddig sem jelentett anyagi megbecsültséget, csak azt, hogy az ember, ha a munkáját tisztességgel végzi, messze többet dolgozik, mint a törvényes heti negyven óra, de

eddig legalább azt gondolhatta minden pedagógus, hogy a munkája fontos, mert az új generációt, és velük a jövőt formálja, ezért a véleménye is számít. Az új rendben viszont aki véleményezi, netán vitatja a kormányzat szakpolitikáját, annak tevékenysége káros, személye nemkívánatos.

Megjegyzem, éppen a munkájukat még mindig és mindennek ellenére tisztességgel végző pedagógusok azok, akik nem tudnak hatásosan fellépni, mert éppen a diákok érdekeit szem előtt tartva, óráikat a sztrájk vagy a polgári engedetlenség alatt is megtartják, illetve sokan fel sem vállalták a sztrájkot, nehogy a diákok hátrányt szenvedjenek. Személyesen is rengeteg kollégát ismerek, aki bár elfogadja a tanári követelések jogosságát, és felháborítónak tartja a kormányzat eljárását, mégsem lép fel, mert akkor véleménye szerint diákjai rövid távon kárt szenvednének.

Tanárok jelentős része azért nem lép fel határozottabban érdekei védelmében, azért nem zárja be az iskolát, azért tartja meg, ha kell, akár a harminckét órát is egy héten, mert úgy gondolja, hogy nem teheti meg a diákjaival szemben, hogy miközben saját érdekeit védi, megfossza őket a tanulás lehetőségétől, a sikeres érettségitől. Sokan azért nem hagyják ott azonnal a pályát, mert felelősséget éreznek az elvállalt osztályuk iránt. Bár tudják, hogy hosszú távon ez az állapot kártékony, de a tanári munka legfőbb előnye – tudniillik hogy sokszor szinte folyamatosan érezhető, hogy munkánknak hatása van – itt hátránnyá fordul. Ebből fakad az a kötelességtudat, hogy az egyre nehezedő körülmények között is folytatjuk, mert nem akarjuk, hogy diákjaink nem szakos tanártól tanuljanak, hogy óráik elmaradjanak. A legtöbb tanár nem a félelemérzet miatt megy be az óráira, és nem azért próbálja a rengeteg kötelező lexika mellé becsempészni a készségfejlesztést, mert fél, hanem mert hivatástudata van, büszke a munkájára, munkája az identitása. Ezt veszi el tőlünk a pillanatnyi pártpolitikai logika szerint működtetett kormányzati propaganda, amelyik hamisan hivatkozik a diákok érdekeire, amelyik megfélemlíti és léhűtőnek állítja be a megélhetés szélén robotoló tanárokat.

Miért maradna bárki tanár, ha már a plakátokról is az jön szembe, a csapból is az folyik, hogy ő, aki gondolkodik szakmája jövőjéről, egy károkozó?

Mi marad a NAT2020, a sztrájktörvény és a státusztörvény elfogadása után?

Egy olyan szakma, amelynek művelői meg vannak fosztva a szakmai kritika minden eszközétől, véleményük semmibe vehető.

Mit lehet tenni? Lehet-e kéréssel, erővel eredményt elérni egy ilyen gyakorlatot folytató hatalommal szemben?

Nem.

Akkor mit lehet tenni?

Ha elfogadjuk, akkor elfogadjuk magunkra nézve is, hogy a tanári munka nem értelmiségi munka többé, a szakma képviselői puszta végrehajtók, gyermekmegőrzők.

Ha nem fogadjuk el, akkor nem szűnünk meg kifejteni és kifejezni, hogy az igazság a mi oldalunkon áll. Láttunk már sokszor olyat, hogy a törvényalkotó többség törvényből alkot törvénytelenséget, de ha ilyenkor csöndben maradunk, akkor tartásunkat is elveszítjük. Márpedig

a tartását vesztett ember nemcsak a jogtalan hatalommal szemben tehetetlen, hanem a jogtalan hatalom elmúltával sem lesz képes a romokból újat építeni – márpedig egyszer minden hatalom semmivé foszlik. Ezért fontos szerintem nem szűnni tiltakozni és nem elfogadni ezeket a demokratikus jogállammal és a jövővel szemben kártékony intézkedéseket!

Mit jelent azonban ebben a helyzetben a tiltakozás?

Jelenthetne radikalizálódást, de ennek határait jól megmutatta a polgári engedetlenség gyakorlata. Csak nagyon kevés ember tudja vagy meri ezt meglépni. Így a további radikalizálódás nem járható út, és szembe is megy az iskolarendszer működésének alapvetéseivel, amit a rendszerben dolgozók döntő többsége elfogad.

Ezt a hatalmat a jelenlegi keretek között még tárgyalásra és szakmai párbeszédre sem lehet rábírni (legalábbis az általunk felvállalt eszközökkel), és illúzió az is, hogy bármilyen petíció vagy tiltakozás hatására elgondolkodásra lehetne késztetni. A cselekvésnek azokat a lehetőségeit kell végiggondolni, melyek kívül esnek a tiltakozás eddig megszokott keretein. Dőreség kesztyűben kiállni, és úgy tenni, mintha érvényben lennének a szabályok egy olyan meccsen, ahol az ellenfél kesztyű nélkül, üvegszilánkokba mártott ököllel, menetenként kedvére változtatott játékszabályok szerint vív. Viszont saját erkölcsi és szakmai normáinkat sem szabad semmibe venni:

az erkölcstelenséget nem oltja ki, csak legitimálja, ha mi is erkölcstelenné leszünk.

Szerintem egy lehetőség maradt: minden adott helyzetben kiállni, és tiltakozni azon társaink helyett is, akik ezt nem tehetik meg. Videóval, kiáltvánnyal, közösségi médiás bejegyzéssel, bármivel, ami komfortzónánkon belül marad. A tiltakozás gesztusainak azonnali hatása nem lesz, de mégis számít azoknak a kollégáknak, akik a miénknél sokkal nehezebb helyzetben vannak.
Ezzel párhuzamosan

saját közösségeinkben kell megkezdenünk az egymással való párbeszédet, saját szakmai tevékenységünkben nem engedni a szakmai minimumból, és megerősíteni egymást, hogy úgy tanítsunk, ahogy az helyes, ahogy az diákjaink valódi érdekét szolgálja.

Az igazgatók például vonják be tantestületeiket az intézményi értékelés szempontjainak kidolgozásába, találják meg közösen a teljesítményértékelésnek és az ezt követő bérelosztásnak adott intézményen belül mindenki által elfogadott módját. Nem szabad magára hagyni azokat a társainkat, akik akár most, akár a jövőben azért kerülnek bajba, mert felemelik a hangjukat.

A legfontosabb pedig nem elfelejteni egyetlen percre sem, hogy ezek a szabályozások – a NAT, a sztrájktörvény és a státusztörvény – illegitimek, és készen kell állni rá, hogy amint lehetőség nyílik, ezek helyére méltó és értelmes szabályozások kerüljenek. Ha képesek leszünk saját közösségünkben ezekről beszélni és egymást támogatni, nemcsak tartásunk maradhat meg, de annak is megnyílik az esélye, hogy valódi szakmai, autonóm közösségek jöjjenek létre a távoli, vagy talán nem is olyan távoli jövőben.

Diószegi-Szőcs Máté
tanár