A civil szervezeteknek az a dolguk, hogy befolyásolják a közéletet

shutterstock.com

Erre való hivatkozással növelni felettük az állami kontrollt, minimum álszent.

Alapvető emberi késztetés a társadalmi elvárásoknak való megfelelés. Így tanuljuk meg, hogy mit illik és mit nem, mert nem akarunk kilógni a sorból. Aztán van az az életkor, amikor nagyon is ki akarunk lógni a sorból, és sokszor átesünk a ló túlodalára: feketében járunk nyáron is, kilyukasztunk minden lehetséges helyet a testünkön, hogy oda mindenféle hívogató vagy éppen elrettentő fémtárgyat helyezzünk el, bömböltetjük a zenét, ha kell, ha nem. Aztán jó esetben megtaláljuk az igazi önvalónkat, és ezzel az arany középutat is a társadalomba. Önálló, gondolkodó, felelősségteljes felnőttekké válunk. Az állam nézőpontjából: polgárokká.

Ha innen nézzük, kijelenthetjük, hogy demokráciafelfogásunk még mindig súlyos deficittel küzd. A rendszerváltozáskor berendeztük a demokrácia színpadát: elválasztottuk egymástól a három hatalmi ágat – van szabadon választott Parlamentünk, független bíróságunk, Alkotmánybíróságunk, ombudsmanunk (nem is egy!), de mintha nem mindig arra használnánk ezeket az intézményeket, amire kellene. Mikor túl sok lesz az egyéni képviselői indítvány, mikor már nincs konszenzus a közjogi méltóságok személyében, ezért egykori pártpolitikusok töltik be ezeket a szerepeket, mikor a népszavazás intézményének helyét a teljességgel szabályozatlan nemzeti konzultáció veszi át, akkor az ember elgondolkodik, hogy itt

nemcsak pártpolitikai csatározásokról van szó, hanem olyan alapelvek felrúgásáról, melyek a demokrácia sajátjai és melyekben egyszer már társadalmilag megállapodtunk.

És amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig minden államalapítós, ’48-as, ’56-os, első választásokról könnybelábadósan megemlékezős ünnepi beszédnek előbb-utóbb az a csimborasszója, hogy: a népé a hatalom! Megharcoltunk érte. Miért nem élünk vele? És miért ne élhetnénk vele?

Egy olyan tartalmú jogszabály, mely meg akarja szüntetni a névtelen adományozás lehetőségét, óriási szerepzavarról ad tanúbizonyságot.

Sebestény István, a KSH nonprofit szektort kutató vezető főtanácsosa úgy fogalmazott a Szemléleknek adott korábbi interjújában, hogy “a probléma abból adódik, hogy a hatalomnak van egy sajátos tulajdonsága: állandóan gyarapodni akar. Ezért a civil társadalomnak folyamatosan kordában kell tartania a hatalmat.”

Vagyis nem fordítva van. Nem az államnak a feladata, hogy a szükséges minimumnál nagyobb kontrollt gyakoroljon az egyébként sok esetben közfeladatot is ellátó civil szektor felett. A főtanácsos így summázta akkor ezt a fordított folyamatot: “A civil társadalom szerepének megértése és elismerése hosszú folyamat, és még nem is értünk a végére. A jelenlegi Nemzeti Együttműködés Rendszere is megpróbálja őket beépíteni a partneri viszony helyett, ahol viszont az előbb említett alá-fölérendeltség sokkal erősebben jelentkezik. Ilyen környezetben sokkal könnyebb elérni, hogy az adott civil szervezet kifejezetten csak a szolgáltatásnyújtásra koncentráljon, és ne éljen a kontrolláló szerepével.”

Ezt éljük tehát most. Nagy kérdés, hogy mit kezd ezzel a folyamattal a társadalom, és akik eddig támogatói voltak számukra fontos ügyeknek, be merik-e vállalni a folytatást. Merthogy sok esetben olyan vállalkozókról van szó, akik üzletileg nem engedhetik meg maguknak, hogy a nekik személyesen fontos ügyek miatt a vállalkozásuk esetleg elbukjon üzletfeleket, partnereket vagy állami megrendeléseket. Mert ő épp nem mindenben a kományzat által kijelölt utat követi. Aki pedig felteszi azt az álságos kérdést, hogy akinek nincsen rejtegenivalója, annak mi a baja az “átláthatóságot szolgáló” kormányrendelettel, az nincs tisztában a mai magyar valósággal. Vagy őt még nem rúgták ki soha sehonnan egy ügy melletti kiállása miatt, merthogy ilyet még sose csinált.

Egyébként pedig a legszigorúbb értelemben vett személyes adatról beszélünk – tudom, tudom, megint ez a jogászkodás -, de miért is nekem kellene magyarázkodnom, hogy nem akarom mindenki orrára kötni, mire költöm a saját pénzemet? Nem annak kellene nagyon erős érvekkel előállnia, aki ezen változtatni akar? Ilyen érvet én eddig nem hallottam.

Pár nappal a rendelet megjelenése után jött az újabb hír: az 500 ezer forint alatti adományok esetében mégis marad minden a régiben. Nem rohantam nagy örömmel kitörölni írásom minden betűjét, mert egy szám odabiggyesztése az elven nem változtat. Ez olyan számomra, mint amikor arról megy a vita, hogy 16, 20 vagy 24 hetes koráig lehet elvetetni egy magzatot – én csak annyit hallok: emberölés.

***

FRISSÍTÉS: A kormány végül hatályon kívül helyezte a rendeletet, valószínűleg azért, mert kiderült, nincs összhangban az Európai Unió szabályaival sem.

Szerelmese vagyok a közéletnek és a közbeszédnek. Hiszem, hogy magas szinten ezeket művelni csak szabadon gondolkodva lehet: a valóság és az igazság talaján állva, megengedve magunknak a változás lehetőségét.