Pályafutását a Magyar Rádióban kezdte, aztán több mint 20 évig dolgozott hírszerkesztőként és az esti híradó hírolvasójaként az MTVA-ban. Beszélgetésünkből kiderül, hogy miért és hogyan került le a képernyőről, hogy mi a véleménye a kereskedelmi csatornákról és az is, hogy szerinte a mai híradók miért alkalmatlanok a tájékoztatásra.
− 2015 óta nem te olvasod nekünk a híreket a köztévén, és mintha a távozásoddal egy korszak is lezárult volna a híradózásban.
− A visszavonulásommal kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Mindig is azt gondoltam magamról, hogy én vagyok az a típus, aki soha nem megy nyugdíjba.
− Elküldtek vagy felálltál a híradóból?
− 2015. március 15-én megváltozott az addigi struktúra, és én nem voltam benne. Ez nem azt jelentette, hogy elküldtek, csak azt, hogy nem foglalkoztattak. Kaptam a fizetésemet még 5 éven át anélkül, hogy meg kellett volna jelennem a televízió képernyőjén.
− Jól értem, hogy azért kaptad a fizetésedet, hogy ne menj be? Hogy élted ezt meg?
− Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, de végtelenül méltatlannak éreztem a helyzetet. Mert az rendben van, hogy nem akarnak a képernyőn foglalkoztatni, de hogy abból a tudásból és tapasztalatból sem kérnek, amit át tudnék adni, kifejezetten megalázó volt. És tisztában voltak vele, hogy át tudom adni, mert tudták, hogy tanítottam. A Montágh Testületben, mely a leendő műsorvezetők, riporterek, hírolvasók, tudósítók szakmai alkalmasságát vizsgálta, még 2018-ig tevékenykedtem, aztán onnan is leváltottak. Onnantól tényleg nem kellett semmit csinálnom. A híradó arca pedig az az ember lett, aki a Montágh Testülettől előtte évekig nem kapott mikrofonengedélyt.
− Miért nem mentél el máshová, ha már érezted, hogy ennyire megalázóvá válik a helyzet?
− Ha valaki fodrász vagy sebészorvos, és azt mondják neki, hogy ezen a területen a továbbiakban nincs rád szükség, hova megy? Mit csinál? Ráadásul nekem nem azért a hírszerkesztés és a hírolvasás a szakmám, mert ezt kinéztem magamnak, hanem azért, mert arra születtem, hogy beszéljek. Én erről nem tehetek.
− Ezt hogy érted?
− Ha valakiben van valamilyen készség, az utat akar magának törni. Akkor anélkül nem tudsz élni.
Egész életemben 1 évig volt olyan munkahelyem, az érettségi után, ahol nem kellett beszélnem. Majdnem belehaltam.
Színész is emiatt akartam lenni. Óvodás korom óta szavaltam a verseket. Visszatérve a kérdésedre, azért is kellett elfogadnom a kényszerű semmittevésért járó fizetést, mert 2 évvel a nyugdíjazás előtt úgy éreztem, nem tehettem mást. Egy család megélhetése múlt részben rajtam. De kerültem hasonló helyzetbe jóval korábban is. Az első Orbán-kormányt leváltó Medgyessy-kormány elején közölték velünk, hogy aki az előző „rendszerben” – így kellett mondani – szerepelt a televízióban, annak „stichje” van. Így fogalmaztak. 10 hónapig csak kaptam a fizetésem, de nem kellett csinálnom semmit. Az akkori elnök azt mondta nekem: Annácska, te olyan bölcs asszony vagy, keress magadnak a televízión belül egy helyet! De én elmondtam neki, hogy nekem a hírszerkesztés és hírolvasás a szakmám, ezért szerződtem ide, és nem fogok átmenni zenei szerkesztőnek vagy akármi másnak, mert nem az a dolgom. Aztán egyszer csak felhívott 10 hónap múlva a híradó szerkesztője, hogy számít rám.
− Mi történt?
− Máig nem tudom.
− Túléltél több politikai ciklust. Nem nagyon tudnék más nevet mondani, aki ennyi ideig ott dolgozott volna, a mindenkori hatalom számára igenis fontos hírkészítés központjában.
− Rajtam kívül – meg néhány rendezőn és technikai munkatárson kívül – mindenki lecserélődött körülöttem. A legtöbben egy periódust vittek végig. Szerintem bennem felismerték, hogy én tényleg szakemberként ültem ott, nem a szél fújt oda, meg nem vitt oda senki. Nem tudom másnak tulajdonítani azt, hogy ilyen sok ideig lehettem ugyanott, mint hogy soha sehova nem csatlakoztam oda. Egyik oldalhoz, egyik potentáthoz sem.
− Mi változott meg 2015-ben?
− Az új koncepció alapján az MTVA vadonatúj emberekkel kezdett el dolgozni. A változásnak egyébként szerintem volt helye, és az is biztatónak tűnt, hogy tudomásom szerint a BBC munkatársai is segítették a magyar televízió átalakítását. A végeredményt tekintve viszont inkább azt valószínűsítem, hogy a formai dolgokban kimerült az ő szerepük, mert rettentően szakmaiatlan lett az egész.
− A Blikknek akkor úgy fogalmaztál, hogy érezted, ebbe a képbe már nem illessz bele. Mire gondoltál pontosan?
− Érdekes dolog a híradózás, mert a televíziózáson belül ez pont az a műfaj, amiben nem kell sem szépnek, sem 20 évesnek lenni. Sőt, minél érettebb valaki, annál kompetensebbnek tűnik. Nálunk viszont megfordult a világ, mert azóta
akár showműsort vezetsz, akár meteorológus, vagy hírolvasó vagy a képernyőn, neked kötelező nemhogy szépnek és fiatalnak, de szexinek lenni.
− 2015-től kell szexinek lenni a képernyőn?
− Volt ennek előzménye, de ott vált teljesen egyértelművé, hogy a lányoknak, a nőknek feltétlenül.
− A kereskedelmi televízióknál ez addigra már megszokott volt, nem?
− Ezt jó, hogy említed, mert az a folyamat, melyben a híradó mint műfaj már nem az, mint aminek lennie kellene, az a kereskedelmi csatornák 1997-es megjelenésével kezdődött. Pálffy Istvántól – aki akkor a TV2-höz szerződött át – hallottam életemben először azt a kifejezést, hogy hírshow. Hogy ezt kell csinálni. Ennek mentén elkezdtek nagyon sok pénzt beletenni a formába. Mi a híradóban ütött-kopott körülmények között dolgoztunk, adott esetben klíma nélkül, olyan súgógéppel, amin sokszor kézírást kellett olvasni. Ott meg ehhez képest nyolc szintet ugrott a nívója a külsőségeknek. És megfizették a munkatársakat. A hírműsor Magyarországon innentől kezdve nem a tájékoztatásról szól, hanem szórakoztató elemmé vált.
− Nem akartak titeket elhalászni a köztévéből? Az új külcsínbe nem kellett a szakma?
− Nem.
− Milyen hatással volt mindez a közmédiára és rátok, az ott dolgozókra?
− A mi körülményeink mindennek ellenére nagyon sokáig nem változtak. A fizetéseink sem. Elterjedt szakmán belül, hogy csak az marad a közmédiában, aki kripli. Sváby András hívott össze 2000 körül egy találkozót a köz- és kereskedelmi csatornák munkatársainak azzal a felkiáltással, hogy nem haragszunk mi egymásra, hiszen kollégák vagyunk! Nem mentem el.
− Miért nem?
− Mert én haragudtam.
− Lepacsizásnak érezted volna?
− Igen.
Nem tudtam azzal azonosulni, hogy tulajdonképpen kapcsolatokon múlik, ki hova kerül.
Ma már ebben sincs különbség köz- és kereskedelmi média között. Azt sem tudtam elfogadni, hogy részben a kereskedelmi televíziózás, rádiózás miatt lett trend bevinni az utca nyelvét a stúdiókba. Én azt vallom, hogy mindig magasabbra kell tenni a lécet, mert úgyis esik a színvonal, mire odaér, ahová céloztad. A televíziózásnak, a rádiózásnak kezdetben a tájékoztatás mellett az értékőrzés és az értékteremtés is a feladata volt.
− És a befolyásolás is. Nemcsak ma vádolják erős részrehajlással a közmédia híradóját, úgy tudom, már az Antall- és Horn-kormányok alatt is érezhető volt a hatalom kiszolgálása. Ezek szerint ez mindig így volt, vagy meg tudsz nevezni olyan időpontot a magyar híradózás történetében, amire azt mondanád, hogy így kéne csinálni?
− 1989-1990. Ennyi. Innentől kezdve, amint oldalakra szakadt az ország, mindig a hatalom birtokosa, vagyis a kormányzó párt határozta meg, hogy ki kerüljön a televízió és a híradó élére. Az elnök, a hírigazgató és a főszerkesztők is mindig annak a rendszernek az emberei, amelyik éppen hatalmon van. Úgy is mondhatnám, hogy ők uralkodnak. Mert ténylegesen úgy viselkednek, mintha uralkodnának. Olyan irányba befolyásolják a hírek szerkezetét, szerkesztését, ami az ő főnökeiknek kedves. Csakhogy a rendszerváltozás utáni első időkben sokkal szofisztikáltabban történt ez, nem volt ennyire nyers és goromba. Ez idővel változott. Emlékszem, hogy közvetlenül a 2002-es kormányváltás előtt úgy kellett volna elmondanom egy politikus szavait, hogy nem tehettem függőmódba, vagyis mintha én mondanám. Azzal kerültem ki a feladatot, hogy mikor az a bizonyos mondat következett, lenéztem a papíromba, bemondtam, hogy „idézem”, és felolvastam. Üvöltött velem utána a főszerkesztő, de én sem reagáltam éppen diplomata hangulatban. Lehet, hogy az ilyen helyzetek miatt nem futottam be végül olyan nagy karriert, mint a többiek.
− Ezzel hadd ne értsek egyet! A te híradóidon nőtt fel az én generációm, és nagy kedvenc voltál a nézők körében. Mit gondolsz, miért lettél ilyen népszerű? Nekem az volt az érzésem mindig, hogy bár hírolvasóként a személyiségedről nem sokat tudtunk meg, mégis mintha ismertünk volna…
− Nagyon jól esik, köszönöm. Mindenkinek megismered a személyiségét, akármit is mond. Ez olyan, mint az ujjlenyomat, vagy az írásképed. Szerintem azt érezhették az emberek, mikor engem néztek és hallgattak, hogy a borzalmakról szóló híreket is azzal az attitűddel közvetítettem feléjük, hogy nyugi, nem jött el a világvége, nincs semmi baj. És mindezt nyugodt hangon. Azt szűrhették le, hogy jót akarok nekik, hogy szeretem őket.
− Nézel még híradót?
− Nem bírok.
Én híradót azért néznék, hogy tájékozódjak. Jó 10 évvel ezelőtt még érdemes volt 3-4 csatorna híradóját megnézni, és kikerekedett az igazságnak egy verziója, de ez ma már nem igaz.
Azt pedig nem szeretem, ha manipulálnak. Úgyhogy inkább az internetet használjuk. A családunkban a férjem a nagy hírfüggő, és ha ő hall vagy olvas valami érdekeset, akkor annak szívesen utánanézek alaposabban. De az idő múlásával arra is rá kellett jönnöm, hogy igazán tisztán sose fogunk látni.
− Hogyan képzeljük el Acél Annát nyugdíjasként? Mit szeretsz, vagy szeretnél csinálni?
− Nagyon szívesen narrálnék, vagy szinkronizálnék, de erre nincs igény. Viszont izgalmas feladatok találnak rám. Az elmúlt években többen is megkerestek azzal, hogy van egy csomó jó történetük, csak nem tudják megírni, megszerkeszteni. Így került sor például egy volt Malév-es utasszállító pilóta emlékeinek a megírására és kiadására, Egy elszakadt pilótanapló címmel. Kiadás előtt áll egy forgatókönyvből átírt regény is, mely Szent István korában játszódik. Legutóbb pedig egy mesekönyv felolvasására kértek fel, melyet novemberben veszünk fel és a Magyar Katolikus Rádióban lehet majd hallani.
− Nem unatkozol. Kívánom neked és magunknak, hogy még sokat halljuk a hangodat!
− Köszönöm szépen. Rajtam nem fog múlni.
