Nagy lendülettel, erőtől duzzadva, „békésen”, kétségektől mentesen halad, fejlődik, bővelkedik az ország élmezőnye. De vajon tudja-e a nép, merre is tartunk valójában?
Nem az a legfőbb baj az ország papíron egyik leggazdagabb emberének urizáló jachtozásával, hogy egy tehetős ember megengedi magának, amit megengedhet. Az illető ráadásul nem kereste fényűzésével a nyilvánosságot, nem hivalkodott, legalábbis aligha ő invitálta meg a nyaralásáról hírt adó újságírókat, hogy magánútjáról, pihenéséről részletesen beszámoljanak.
Ettől függetlenül égbekiáltó gazemberséget dokumentáltak a médiamunkások augusztus első napjaiban. A nyilvánvalóan nem a tehetségének köszönhetően, de az álmában is milliárdokkal gazdagodó személy ugyanis azért engedheti meg magának azt, amit, mert hozott egy döntést arról, hogy vállalja a társadalom kifosztásában, a közvagyon ellopásában a statiszta szerepét. Azért eshetett rá a választás, mert annyi intellektussal rendelkezik, amennyivel – egy ilyen döntés lelki terhét kevesen képesek elviselni, de az illető épp alkalmasnak tűnik a feladatra. Ezért az a bizonyos hajó, és mindaz, amit képvisel, markáns (bár nem új) üzenet a magyar társadalom tagjai számára: előrejutni nem tudással, teljesítménnyel, szorgalommal, tisztességgel lehet – ezek mellékesek, néha kifejezetten akadályai a földi értelemben vett boldogulásnak. Viszont ha ügyesen alkalmazkodsz, ha lelkesen bólogatsz, ha nem provokálsz a kérdéseiddel, ha megfelelő félrenézési képességgel rendelkezel, sokra viheted. És semmiképp ne foglalkozz olyan morális dilemmával, miszerint az eszköz szentségteleníti a célt.
Összevetve annak a bizonyos luxushajónak az értékét – és ez a jármű alighanem csak a csillogó jéghegy egyik láthatóvá vált csúcsa – a hazai pedagógustársadalom aktuális meg(nem)becsülésével, még megdöbbentőbb a látkép.
Egy önsorsrontó, saját maga ellen forduló nemzet karaktere rajzolódik ki egyre markánsabban.
Az ellenségképek állandó generálása arra mindenképp jó, hogy ne foglalkozzunk a valódi problémáinkkal, amelyek többnyire a határainkon belül tornyosulnak valódi megoldási szándék, érdemi társadalmi vita, konstruktív egyeztetések nélkül. Hogy hová visz egy ilyen képzeletbeli hajó, azt mindenki tudja, aki nem központosított, cenzúrázott történelemkönyvekből tanult az iskolában.
Nem irigyelni kell azt a jachtozó „álompárt”, nem is érdemes szidni őket. Hasznosnak tűnhet azonban elgondolkodni rajta, mi vezetett idáig, valóban ebbe az irányba kívánunk-e haladni a továbbiakban, és ha nem, mi a saját személyes felelősségünk, tennivalónk e téren.
Mert ez a sokmilliárdos pillanatfelvételnyi történet nem a pénzről szól, nem gazdaságról, gazdagságról, életszínvonalról. Arról az erkölcsi iránytűről, mércéről szól, amiről sokan sokat beszélnek, de ami valójában jelenleg nem működik. Elromlott. Elrontottuk. Félretettük. Ebben az országban nem elsősorban a pénz – mint egyetemes értékmérő támpont – az úr, még kevésbé a keresztények istene kezében van a kormány. A pénz is, Isten is eszközként funkcionál: amikor épp szükség van rá, előveszik, akiknek ez áll érdekében. Ennek hiteles lenyomata egy korábban kereszténynek megismert politikus barátom, Tarnai Richárd friss bejegyzése saját közösségi oldalán: a képből és a kísérőszövegből csak úgy árad a cinizmus, a másként gondolkodók megalázása. Külön érdekesség a börtönvárományos amerikai exelnök megemlítése, aki állítólag élvezetesen olvasta az üres oldalakat.
Itt tartunk most, 2023 nyarán. A nemzet hajója morális szempontból iránytű nélkül sodródik, nem úr, nem hordoz valódi értéket sem a víz (épp most árusítjuk ki drága közkincsünket akkumulátorgyártási törekvések melléktermékeként idegen érdekek számára), sem a pénz (nem mindegy, hogy ennyibe vagy háromszor ennyibe kerül az a jacht?), miközben valójában néhányan nagyon is tudják, mi a számukra szimpatikus irány – és ez nem abból válik nyilvánvalóvá, amit mondanak, hanem abból, amit tesznek.
Dönthetünk úgy, hogy elhagyjuk a hajót, de egyet is érthetünk az utazás jelen adottságaival, sodródhatunk is a körülményekkel, vagy megpróbálhatjuk elérni, hogy legyen közös cél, amolyan nemzeti minimum, ami mindannyiunké, ami minden magyar ember közös boldogulását szolgálja. Az államalapítás ünnepnapja felé közeledve azonban tartozunk magunknak annyival, hogy bevalljuk: ebben a történetben
nem maradhatunk kívülállók,
hiszen a hallgatásunk, a passzivitásunk is döntés.
