Miközben a kegyes halálról gondolkodunk, ne felejtsük el észrevenni, hogy valami nagyon jó dolog történik velünk, magyarokkal.
Gőzerővel dübörög a sokadik olyan kampány, ami papíron „nemzeti”, ráadásul kiötlői a „konzultáció” fantázianevet adták neki. Ez a sokadik kezdeményezés pont olyan, mint az elődei: társadalmi hasznossága kimutathatatlan, a mögöttes szándék tisztasága minimum megkérdőjelezhető, állításai nehezen állják ki a tényszerűség próbáját, sok közpénzbe kerül, továbbá rendkívül alkalmas közéleti feszültségkeltésre – most épp „Szólj be Brüsszelnek” jeligére, jelentsen bármit is az a szuverenizé…
Ezzel szemben Karsai Dániel saját betegségével kapcsolatos kezdeményezése,
az eutanázia jogi szabályozásának vitája valódi nemzeti konzultációként kapcsol be mind több embert a társadalmi párbeszédbe,
nem emészt fel semennyi közpénzt, s amennyire eddig megfigyelhető, indulatok helyett észérvek, higgadt vélemények találkoznak, néha ütköznek, többnyire terített asztaloknál. Mint egy normális párbeszéd során.
Kedves Dániel! Lehet, hogy Ön nem tud mit kezdeni a csodák fogalmával, de szerintem igenis csodával határos, amit eddig elért azzal, hogy vállalta a véleményét, megosztotta gondolatait, kiállt azért, amit fontosnak, értékesnek gondol. Szelíden, de határozottan képviseli, amiben hisz, és ebben a dialógusban akkor is jó részt venni, ha sokan nem is értünk egyet Önnel.
Fel tudnám sorolni a teológiai érveket, de ezeket alighanem sokan jól ismerik, és ez a cikk nem is bárki meggyőzéséről kíván szólni, hanem arról a jelenségről, folyamatról, ami velünk, magyarokkal történik, amit átélünk, ami körülvesz bennünket.
Egyikünk sem akar meghalni, de mindannyian érintettek vagyunk, és ha már így van, sokkal helyesebb békésen, konstruktívan, egymást meghallgatva közelebb jutni valamiféle felismeréshez, akár döntéshez, mint másokra mutogatni, félelmet gerjeszteni, hamisságokkal tömegeket manipulálni.
Noha elgondolkodtató, hogy – függetlenül az én magánvéleményemtől –
egy olyan országban, ahol létezik árnyalt, törvényi szabályozás az abortusz kapcsán, miért ne létezhetne hasonló törvényi szabályozás az eutanázia ügyében,
a vitába való bekapcsolódás helyett egy megrázó történet jutott eszembe a folyamatosan bővülő társadalmi párbeszéd, valódi nemzeti konzultáció kapcsán. Gimnazistaként nem számítottam rá, hogy amikor elkezdődik az a bizonyos tanóra, nem felelni fogunk, nem kezdünk új anyagba, helyette a tanár elmeséli, mi történt egy kedves ismerősével. Egy anyuka élete legnehezebb döntését hozta meg, amikor tucatnyi alkalommal újraélesztett gyermeke ágya mellett állva kimondta, hogy elég, ennyi volt. A kiskamasz szervezete valamilyen súlyos betegség miatt újra és újra összeomlott. Újra lehetett éleszteni, de semmi esély nem volt az állapota stabilizálására. Újra megállt a szíve, és újra visszahozták. És újra, és újra – amíg az édesanya ki nem mondta a kimondhatatlant.
Ez nem minden tekintetben olyan „kegyes halál”, mint aminek legalizálásáért – pontosabban a döntés szabadságáért – Karsai Dániel küzd, de látható, hogy
vannak helyzetek, amikor a logika, az érvelés kevéssé válik.
Ahogy közismert és kevésbé ismert hősök, mártírok példája mutatja, a szenvedés sem értelmetlen, a látszólagos tehetetlenség, „fogyatékosság” sem céltalan létmód – egy gyógyíthatatlan betegséggel küzdő, fizikálisan leépülő ember is válhat ajándékká egy egész ország számára!
Az életünk végének témájában zajló valódi nemzeti konzultáció egyszerre szól a kényelmetlen, ám fontos kérdésekkel való szembenézés bátorságáról, személyes értékrendünk felülvizsgálatáról, szabad akaratunk jelenvalóságáról és határairól, de arról is, hogy miként szeretnénk egyáltalán bármiről beszélgetni egymással.
Köszönöm Karsai Dánielnek, hogy megismertetett bennünket, magyarokat saját jó oldalunkkal!
