„Ahhoz nem férhet kétség: a nő legfőbb értéke, hogy tovább tudja vinni az életet” – mondta a pszichológus egy interjúban. Ötvenegy éves vagyok, nő és gyermektelen. Sokáig annyira fájtak az idézetthez hasonló mondatok, hogy nem voltam képes írni róla. Most viszont szeretném elmondani, miért nem tartom ezt a mondatot igaznak pont a hit, a kereszténység, a spiritualitás szempontjából.
Örömmel fogadjuk a Szemlélek olvasóinak írásait, amelyek azt igazolják, hogy folyamatosan épül, fejlődik körülöttünk az a közösség, amelynek tagjai gondolkodni, érvelni, társadalmat építeni vágynak. Az olvasói levelek tartalmával nem mindig értünk egyet, de az erre méltó, párbeszédképes gondolatoknak szívesen adunk teret a Szemlélek felületén.
Örülünk a véleményeknek, várjuk a hozzászólásokat!
Amiről az interjúban Bagdy Emőke valójában beszél, az a biológiai élet továbbvitele azzal, hogy egy nő gyermeket szül. Ezzel rögtön leszűkít: kizárja az örökbefogadó anyákat és szülőket, akiknek élete és döntése bennem állandó megrendülést és tiszteletet kelt. Kevés nagyobb tettét tudom elképzelni a szeretetnek, mint teljes életen keresztül elköteleződni egy idegen gyermek mellett – az ő életét segíteni, megadni neki mindent, ami a fejlődéséhez szükséges, beletenni azokat az energiákat és meghozni azokat az áldozatokat, amiket ez igényel, a vérségi kötelék összekapcsoltsága nélkül.
Bagdy Emőke az interjúban később a „genderizmusról” (legyen bármi is az) mondja, hogy az „ateista bázison nyugszik”. Én pont ezt a szemléletet – amely a biológiai élet továbbadását teszi meg egy nő legfőbb értékének – látom nagyon is evilág-központúnak. Számomra pont ebből hiányzik a hit és a spiritualitás: az a tágabb perspektíva, hogy nem önmagában az anyagi világ a meghatározó, hanem az, amit mi kezdünk vele, hogy a szándékaink, a szeretetünk és a cselekvési szabadságunk a lényeg, amellyel viszonyulunk a dolgokhoz.
Biztosan nem a biológiai élet továbbadását tartották egy nő életében legfőbb értéknek például az alábbi nők:
- Avilai Nagy Szent Teréz egyházdoktor,
- Salkaházi Sára szerzetes, vértanú, a Világ Igaza,
- Slachta Margit szerzetes, feminista politikus, a Világ Igaza,
- Brunszvik Teréz óvodaalapító,
- Teleki Blanka iskolaalapító, a nőnevelés úttörője,
- Kéthly Anna,
- Szabó Magda,
- Nemes Nagy Ágnes,
- Polcz Alaine,
és sokan mások, akiknek élete „csak” a közvetlen környezetükre volt hasonló hatással. Mindannyian mélyen elkötelezett életet éltek, és valósították meg benne a szeretetet, hoztak létre valamit, amiért érdemes élni.
Egy további nő a listáról Lisieux-i Kis Szent Teréz. Ő fogalmazta meg – elsősorban saját maga számára – a „kis út” fogalmát:
„Minden helyen, minden körülmények közt igyekezett azt tenni, amire képes, amit Isten vár tőle. Ez a kis út mindenki számára azt jelenti, hogy saját adottságait, körülményeit felhasználva kell az életszentségre eljutni. Ez az út mindenkinek a saját útja.”
Ez az út mindenkinek a saját útja, saját adottságait és körülményeit felhasználva…
Én is segítő foglalkozásúként dolgozom, mint Bagdy Emőke. Emberek élettörténetei és legbelsőbb élményei tárulnak fel előttem azokon keresztül, akik megajándékoznak a bizalmukkal és beavatnak ebbe. Újra meg újra alázatra tanít a feltáruló élettörténetek sokfélesége, az életutak bonyolultsága, a felismerés, hogy mennyire csak töredékét látjuk egymás életének és személyiségének, és mennyire igaz, amitől saját érdekünkben óv minden vallás, spirituális tradíció, és nem mellesleg a pszichológia is: Ne ítélkezz! Ne mérj össze! Ne általánosíts!
Az általánosítás, mint az észrevétlen és öntudatlan mindennapi erőszak gyakori formája, régóta foglalkoztat. Tulajdonképpen itt is egy általánosításról van szó. Elolvastam a teljes cikket, benne a mondatot és szövegkörnyezetét:
„Ahhoz nem férhet kétség: a nő legfőbb értéke, hogy tovább tudja vinni az életet. A cikkeim, könyveim, javaim előbb-utóbb mind csak por lesznek. Egy lábnyom az idő homokjában. Amit igazán alkottam az az, hogy gyereket szültem és tovább vittem az életet. Ez a legfontosabb.”
Az általánosítások mögött gyakran áll személyes élmény és tapasztalat, ami érvényes és igaz – a beszélőre. De a beszélő nem áll meg itt, hanem kiterjeszti, mindenkire érvényesnek tartva azt. Ha úgy nézzük ezt a mondatot, hogy ebben Bagdy Emőke saját magáról beszél, és a saját élményét próbálja átadni, fogalmazhatott volna így is:
Annyi mindent csináltam az életemben, cikkeket és könyveket írtam; de ezekre úgy gondolok, hogy előbb-utóbb mind csak por lesznek, egy lábnyom az idő homokjában. Azt, hogy igazán alkottam, én abban élem meg, hogy gyereket szültem. Nekem ez a legfontosabb, mert itt érzem, hogy továbbvittem az életet.
Ez egy gyönyörű, személyes vallomás, megnyílás lenne, amihez tudok kapcsolódni, ami melegséggel, tisztelettel és szeretettel tölt el.
Meglátok valamit az ő valóságából, ami nem zárja ki az én valóságomat, hanem helyet ad annak is.
Ahol nem egymást kizáró, hanem egymás mellett megférő életútjaink lehetnek, amiket összemérni nem érdemes, és nem is lehetséges.
Nincs gyermekem. Nagyon nehezek voltak az elmúlt évek, amikor ennek a véglegességét fel kellett dolgoznom. Nem vagyok túl rajta még teljesen, de haladok vele. Nagyon sokat jelentett nekem ebben a hit, a hitem – mert nem hiszem, hogy Isten másodrendű életet szánt nekem, hogy valami kevésbé értékesre hívott volna. Ahogyan különböző mennyiségű talentumokat kapunk, eltérő „pénznemben” is kapjuk azokat, más-más területén az életnek. Egyre inkább fedezem fel magamban azt az életet, amiről János beszél – „benne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága” –, ami fényt gyújt, képes szeretetet adni, és szolgálni az életet.
Az élet szolgálata – én így fogalmaztam meg a magam számára az élet továbbadásának lehetőségét, így tágítottam ki, így kaphattam benne én is helyet.
Mert az életet szolgálni, a szeretetet megvalósítani rengetegféleképpen lehet. Számomra pont ez a hit lényege, az a transzcendens látásmód, ami képes az élethez a maga teljességében és sokféleségében, fájdalmaival és veszteségeivel viszonyulni, és nem ennek ellenére, hanem ezzel együtt, és ezeket átölelve hinni benne, hogy mindannyiunknak egyedi és megismételhetetlen feladata és lehetősége van a szeretet megvalósítására és a boldogság megélésére.
Ez a részben a hit által történő magamra találás, és az életemmel való megbékélési folyamat nem a magyarországi keresztény egyházak megszólalásainak segítségével, hanem sokszor azok ellenére történt és történik. Sajnos többször tapasztalom meg az ehhez szükséges ítélkezésmentességet és elfogadást az egyházakon kívül, mint belül. Emberektől, akik nem akarnak mások lenni és mást mutatni, mint akik, nem gondolják, hogy ők tudják azt, hogyan kell élni, és nem érzik úgy, hogy ezt másoknak is meg kellene mondaniuk, akik vállalják az esendőségüket, a gyarlóságaikat és a sebezhetőségeiket, és ezért egymáshoz is irgalommal és megértéssel akarnak viszonyulni.
Időnként érnek jó impulzusok egyházi közegből is. Néhány napja a Deák téri evangélikus templomban a Bach-est szünetében elhangzott rövid igehirdetésben a lelkész arra hívta fel a figyelmünket, hogy Jézust feltámadása után kertésznek hitte Mária Magdolna, aki először meglátta őt. Egy kertész – milyen sokatmondó foglalkozás! Egy kertész szelíd, egy kertész türelmes, időt ad mindennek, tudja, hogy minden más-más tempóban növekszik, és közben másra is van szüksége. Meglátja a gyógynövényt a gyomban, az esélyt mindenkiben, és azon munkálkodik, hogy mindenki élete termőre forduljon. És tudja, hogy ez lehetséges is, hogy a szeretet megvalósítása – az élet szolgálata – oly sokféle különböző módon és formában lehetséges. És talán inkább Pilinszkyvel ért egyet: az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség, mintsem általános érvényű és minden körülmények közt elérhetőnek mondott megoldások hajtására.
Évtizedeken keresztül az egyenhosszúságúra lenyírt, steril gyep, amelyből kigyomirtóztak minden oda nem illő virágot, volt az etalon. Ez amellett, hogy valójában egy nagyon sebezhető rendszer – mert nem ad helyet a biológiai sokféleségnek, ami pedig a természet elsődleges kockázatkezelési eszköze –, rengeteg energiát is felemészt. Egy ilyen látszólag tökéletes kép fenntartása valójában rettentő energiaigényes, nem lehet sokáig bírni, és rengeteg kompenzációt igényel. Ezzel szemben a méhlegelő alapja a bizalom az élet bölcsességében, amelyet nem mi irányítunk, hanem megpróbáljuk kiismerni és együttműködni vele, amely nagyobb nálunk, de bízhatunk benne, hogy egy általunk nem átlátott és főleg nem általunk irányított módon mégiscsak a jó felé halad.
Jézus a méhlegelő kertésze, nem szkafanderben járó gyomirtózó,
aki halálos méreggel támadja a neki nem tetsző egyedeket, amelyeket önkényesen nemkívánatosnak nyilvánít, miközben elszigeteli és elhatárolja magát, hogy ezzel saját magát védje.
És végezetül még egy gondolat. Miben áll egy nő – egy ember – legfőbb értéke? Amellett, hogy Bagdy Emőke idézett mondata szerintem nem igaz, még egy külön veszélye van annak, hogy a gyermekvállalást mint értéket csak a nő esetében teszi elsődleges helyre, a férfi esetében nem – nem az „ember”, hanem a nő. Nagyon sok kisgyermekes párt, családot ismerek, ahol a nő, az anya állandó kimerültséggel, túlterheltséggel küszködik. Ma Magyarországon inkább kivétel az a család, ahol a gyerek körüli teendőket és feladatokat a férfi és a nő egyaránt magáénak érzi, közös és egyenlő felelősségének és feladatának tartja, és ennek megfelelően látja el azokat. Ha a nőkre kimondjuk, hogy legnagyobb értékük a gyerekvállalás, de a férfiakra nem, itt kezd megbilleni a közös és egyenlően vállalt felelősség, ebből már kimondatlanul is következni fog, hogy a gyerek körüli teendőkben kiemelt és megkülönbözetett felelősséget szánunk a nőknek, és valamilyen módon másodlagos, kiegészítő felelősséget a férfiaknak. Ez maga után vonja a nők túlterhelődését és elmagányosodását, amiért mindenki nagyon nagy árat fizet.
Ehelyett mondhatnánk, hogy gyermeket vállalni csodálatos dolog és hatalmas érték mind a nők, mind a férfiak számára, a szeretet megvalósításának és az élet továbbadásának egyedi és megismételhetetlen módja. És emellett számtalan más út létezik, és egészen biztos, hogy ki-ki megtalálhatja a maga számára megfelelőt, ha keresi, ha megismeri önmagát, a késztetéseit és a korlátait. És megismerhetjük egymást, ha megnyílunk egymás felé, ki-ki a maga életének szépségeivel, örömeivel, nehézségeivel és fájdalmaival. Ahol nincs senkinek félnivalója, és senki nem szorul magyarázkodásra – mert nincs is miért.
Pogány Anikó
pszichodráma-vezető, erőszakmenteskommunikáció-tréner
