Öröm és szomorúság, hogy a szavak hatalmáról szóló írásunkra számtalan olvasói visszajelzés érkezett. Öröm, mert látom, hogy a leírt szavainknak valóban hatása van. Szomorúság, mert a hozzászólások zöme azt a fájdalmat tükrözi, amit szavakkal okozunk egymásnak.
Most a német katholisch.de oldalon egy teológus – aki történetesen hölgy – emelte fel a szavát az egyházban használatos nyelvezet beszennyeződése ellen. S.A. Strube korábban is tiltakozott már a megalázó, bántó kifejezések használata miatt, és ismét arra figyelmeztet, hogy a sommás ítéletek nem segítik a párbeszédet, az igazság kimondását. A hangzatos, sarkított megfogalmazások ugyan ritkán megalapozottak, de nagyon alkalmasak az indulatok felszítására és így a valódi vita, párbeszéd megakadályozására.
Szerinte ez történt a „genderkutatásokkal” is. Nehéz lenne kibogozni, hogy mikor kavarodtak össze a fogalmak: eredetileg a biológiai nemekkel kapcsolatos társadalmi elvárások vizsgálatáról volt szó, mely munkát idehaza éppen Kopp Mária – aki olyan sokat tett a családokért és a nőkért – kezdett el és szorgalmazott. Tény azonban, hogy mára a gender sokak számára mindazoknak a törekvéseknek az összefoglaló címkéje, amelyek hovatovább a valóságot igyekeznek a maguk elképzelése szerint átalakítani, tehát igen messze eltávolodtunk az eredeti jelentéstől. Lehetséges, hogy új kifejezéseket kellene használnunk, mert félő, hogy az indulatok maguk alá temetik a nemek egyenjogúságának egyébként olyan fontos kérdéseit, amelyek közül néhányat ebben és ebben az írásban mi is felvetettünk.
Tudjuk – például Orwell regényeiből, vagy a létező szocializmus éveiből –, hogy a nyelvnek, a fogalmak meghatározásának micsoda hatalma van, épp ezért nagyon fontos, hogy az egyházban – a keresztény médiában különösen – ügyeljünk a szóhasználatra. Nem arra gondolok, hogy ne álljunk ki az Igazság mellett, de arra igen, hogy vegyük komolyan, amit Jézus nyomán tanítunk: Ne ítélkezzetek! Ahogy valahol nagyon találó megfogalmazásban olvastam:
az ördög ismeri a nevedet, de a bűnöddel azonosít; Isten ismeri a bűnödet, de a neveden szólít!
A börtönmisszióban sem érhetjük el a tolvaj, a gyilkos, a megrontó lelkét; csakis akkor tudunk szolgálni a fogvatartottak között, ha meglátjuk Isten meghívott gyermekeit: Jánost, Istvánt, Györgyöt vagy Terézt, Évát, Júliát, akik történetesen valamilyen súlyos bűncselekményt követtek el és akikért Jézus éppúgy meghalt, mint értünk. Biztos vagyok abban, hogy minden más bűnre is igaz ez. Ahogy az is, amit Pál a kora Szodomájában élő tanítványoknak ír: „Ne áltassátok magatokat! Sem paráznák, sem bálványimádók (…) sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát!”
A bűnt tehát nem szabad elfogadnunk, a bűnöst viszont el kell fogadnunk.
Nagy örömömre immár magyar felirattal is nézhető a The Chosen, A Kiválasztott című fimsorozat Jézusról. Igen érzékletesen mutatja, milyen küzdelmet folytat Jézus a tanítványaiért, hányszor bocsát meg, hányszor áll közéjük, mikor egymásnak ugranának. Nekünk, akik Krisztus testének tagjai lehetünk, ugyanez a hivatásunk akkor is, ha így két tűz közé kerülünk. Hiszen „nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, és akkor tökéletes, ha olyan, mint a mestere.” (Lk 6, 40)
