Az elmúlt hetekben több ezer pedagógus lépett ki a komfortzónájából – nem jókedvében…
A gyerek, akivel otthon folyton csak ordítanak, az iskolában sem érti a szép szót. Neki a pedagógus hiába jelez, őt hiába kéri, süket fülekre talál. Egy idő után a tanár, hogy eredményt érjen el, fel kell emelje a hangját, de az nem jó senkinek: sem gyereknek, sem pedagógusnak.
Nos, most így érzem magam én, és ezzel a rossz érzéssel valószínűleg nem vagyok egyedül…
A pedagógustársadalom nem jókedvében, és nem is hirtelen felindultságában döntött úgy, hogy a januári figyelmeztető sztrájk és az utóbbi hetek polgári engedetlenségi megmozdulásai után ma határozatlan idejű sztrájkba kezd.
Hosszú évek óta tart a lejtmenet a közoktatásban.
Hosszú évek óta írjuk, mondjuk, hogy baj van. Baj van, mert a minőségipedagógus-hiány helyrehozhatatlan károkat okoz bizonyos – főleg természettudományos – tantárgyak oktatásában, az integrált SNI-s és BTM-es tanulók ellátásában, a tehetséggondozásban. Baj van, mert évről évre jóval több nagy tapasztalattal rendelkező pedagógus megy nyugdíjba, mint ahány pályakezdő fiatal áll munkába, és a tendencia – a pedagóguskorfát, az 50 évet közelítő átlagéletkort látva – nem tűnik megállíthatónak. Baj van, mert a pályájuk csúcsán lévő pedagógusok egyre nehezebben elviselhető mentális és pszichés terhelése kiégéshez és/vagy pályaelhagyáshoz vezet.
Azt is hosszú évek óta írjuk, mondjuk, hogy mindezek hátterében – ha nem is kizárólag, de döntően – az anyagi megbecsülés hiánya áll. Magasabb jövedelem, méltányos bérezés nélkül soha nem kecmergünk ki az ördögi körből: a kevés pályakezdő, a sok pályaelhagyó és nyugdíjba vonuló pedagógushiányt generál, emiatt ránk, pályán maradókra, hivatástudatból még tanítókra már-már elviselhetetlen munkaterhelés hárul, amiért aránytalanul kevés, de önmagában is megalázó fizetést kapunk (miközben a túlórákat, a helyettesítéseket, az ügyeleteket sehogy, vagy éppen csak nyögvenyelősen fizetik), ezért egyre kevesebben választják a pedagógusképzést, és még annál is kevesebb lesz a pályát valóban elkezdők száma… A kör, az egyre szűkebb kör bezárul…
Ma 14-15 éve pályán lévő, harmincas éveik második felében járó pedagógusoknak is ki kell egészíteni a bérét, hogy az elérje a garantált bérminimumot.
Ma az egyetem mellett dolgozó, húszéves-sincs lányom kezdőfizetése magasabb, mint az én jövedelmem, pótlékokkal, közel 30 évvel a hátam mögött. Ma a pedagógusfizetések számítási alapja a 2014-es minimálbér…
Elodázhatatlan a pedagógusbérek rendezése! Amikor pályát, hivatást választottunk, mindannyian tudtuk, hogy nem fogunk meggazdagodni, de abban bíztunk, hogy jövedelmünk tisztességes, értelmiségihez méltó életszínvonalat garantál. Amikor 2013-ban, az életpályamodell beindításakor a kezdő pedagógusok bérét a mindenkori minimálbér kétszerese körül határozta meg a jelenlegi kormányzat, erre megvolt az esélyünk. Ezt az esélyt azonban egyetlen tollvonással, egyeztetés nélkül elvették tőlünk: a 2014-es minimálbért rögzítették vetítési alapként, és ezen azóta sem változtattak, pedig a minimálbér időközben közel a duplájára nőtt. (Számítások szerint egyébként ezzel „több mint 1600 milliárd forintnyi költségvetési forrást vont el a kormányzat a pedagógusoktól (…), ami pedagógusonként több mint 9 millió forintot jelent”.)
Éppen ezért nem béremelés, hanem első lépésként bérrendezés szükséges az oktatásban, hogy ha nem is versenyképes, de legalább tisztességes, társadalmi szerepüknek, felelősségüknek megfelelő fizetést kapjanak az oktatásban dolgozók.
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a baj most sokkal nagyobb és összetettebb, mint elsőre tűnik, és bizony, pénzzel nem is orvosolható.
Az oktatás alulfinanszírozottságának ugyanis következménye a szakmai mélyrepülés, de maga az alulfinanszírozottság is következmény.
Egy olyan társadalomban ugyanis, ahol a hangadók az erőt hangsúlyozzák az értelemmel, a győzni akarást az együttműködéssel, az érdeket az értékkel szemben, az oktatás és benne a pedagógusok ügye csak vesztes ügy lehet.
Amíg lehet az oktatásban dolgozót csak „erőforrásnak” tekinteni, figyelmen kívül hagyva, hogy hivatása gyakorlásába egész lényével, személyiségével, érzelmeivel és hangulatával is „bevonódik”, amíg lehet az óvodát, az iskolát, és a bennük dolgozókat gyerekmegőrzővé degradálni, amíg lehet minden munkavállalót megillető alapjog korlátozásával pedagógusokat diszkriminálni, amíg lehet íróasztal mögül, következmények nélkül meghazudtolni, amit a pedagógus saját bőrén tapasztal („nincs is pedagógushiány”), amíg lehet nekünk és rólunk hazudni („többször/most kaptak fizetésemelést”), amíg lehet a tanárok ellen hergelni az erre fogékonyakat, és aztán cinikus mosollyal, lesajnálva megjegyezni, hogy „nem mindenki pedagóguspárti ebben az országban”, addig esélytelen a pedagóguspálya presztízsének és vonzerejének érdemi növelése. Jelzésértékű, hogy miközben a fegyveres testületek tagjai egyik évben félmillió forintot, a másikban hathavi – milliós nagyságrendű – fegyverpénzt kapnak, addig a pedagógusok évek óta egy nyamvadt tollat sem, karácsonyra viszont köszönjék meg a két szem szaloncukrot (és ez nem vicc!). Merre halad a társadalom? Miféle értékrend ez? Miféle családbarátság? És hogyan jutunk el innen a pedagógusok erkölcsi és anyagi megbecsüléséhez?
Alapvető, rendszerszintű, az alapértékeket is újradefiniáló változásokra van szükség a közoktatásban. A pedagógusok megbecsültsége ugyanis nem csak a pedagógusok érdeke: ahogyan a család is rendben van, ha az édesanya rendben van, úgy az oktatás is rendben lesz, ha a pedagógus rendben lesz. Csak önazonos, kiegyensúlyozott, szabad és kellőképpen motivált pedagógus tud önazonos, kiegyensúlyozott, szabad és kellőképpen motivált gyerekeket nevelni. Ez össztársadalmi cél és érdek, viszont az oktatás jelenlegi zűrzavarában elveszni látszik – ezt felelősen gondolkodó pedagógusként és szülőként nem hagyhatjuk szó nélkül!
Tudom, mert hallom, olvasom, hogy van, ahol a tankerület, vagy éppen a vele kollaboráló iskolavezetés megtéveszti és megfélemlíti a kollégákat, elbizonytalanítva, esetenként eltántorítva őket a sztrájktól. Az általam ismert pedagógusok között azonban ritkán látott egységet tapasztalok, annak ellenére, hogy nem mindegyikőjük sztrájkol – van, aki próbaidejét tölti, és nem kockáztat, van, aki nem tartja jónak az időzítést. Azt azonban senki nem mondja, hogy nem tartja jogosnak és szükségszerűnek a megmozdulást, hogy nem ért egyet a sztrájk céljaival, követeléseivel. Most nem választóvonal a politikai meggyőződés vagy a hitbéli elköteleződés, sem a kor, sem a családi háttér: pályakezdő és nyugdíj előtt álló, fideszes és ellenzéki, ateista és keresztény, szingli és nagycsaládos pedagógus egyként mondja, hogy ez így nem mehet tovább.
Hogy ez még a lejtő, vagy már az alja?
Nem tudom, csak reménykedem, hogy az alja, ahonnan a most megtapasztalt összefogást kihasználva elrugaszkodhat végre a magyar oktatásügy. Azt viszont biztosan tudom, hogy ma még – komfortzónánkból kilépve – bele kell állnunk a helyzetbe: ki kell állnunk önmagunkért, egymásért, és az oktatás ügyéért, hogy a következő órán emelt fővel, egyenes gerinccel állhassunk a tanítványaink elé. Mert ha ma szolidaritásból nem is jönnek gyerekek az iskolába, kiállásunkkal akkor is tanítjuk őket, hitünk és meggyőződésünk szerint.
