Nem kötelezővé kellene tenni az oltást, hanem…

kötelező oltás
pixabay.com

Létezik orvosság a hazánkban és a globálisan egyaránt éleződő társadalmi konfliktusra, nem is kerül pénzbe, mégsem olyan könnyű hozzájutni.

Feszülten indult az idei év. Egészségügyi dolgozók, pedagógusok, állami és privát munkahelyek alkalmazottai az egyik oldalon, hatóságok, kormányzat, munkaadók a másikon. Az elhúzódó vita tárgya a koronavírus elleni védőoltás felvétele, illetve fel nem vétele. Érv akad bőven mindkét tábor tarsolyában, mindenkinek van némi igazsága, ami elegendő ok arra, hogy ne engedjen a másiknak.

A polémia kimenete ismert: pedagógusok ezrei vonultak kényszerszabadságra, egészségügyi dolgozók százait bocsátották el, rendvédelmi alkalmazottak tízezreinek munkából való lehetséges kieséséről is szóltak híradások. Hatályba lépett továbbá egy rendelet, amely a versenyszféra munkáltatói számára is lehetővé teszi az oltatlanokkal szemben szankciók alkalmazását.

Aki azt gondolná, hogy valamiféle magyar sajátosságról van szó, hamar találhat a médiában hasonló konfliktusokról szóló cikkeket Belgiumból, Franciaországból, Ausztriából, Olaszországból, Amerikából, Németországból, Görögországból, Ukrajnából – és a sor hosszan folytatható.

El lehetne intézni az egész ügyet azzal, hogy mindig vannak olyan tagjai az emberiségnek, akik hajlamosak szélsőséges nézetekben hinni, módfelett nyitottak az összeesküvés-elméletek sejtetései iránt.

Valóban, sokszínű társadalmunkban élnek olyanok, akik elhiszik, hogy a Föld lapos, hogy a védőoltással mikrochipet ültetnek a tömegekbe, hogy a repülők által “húzott” csík valójában tudatmódosító „chemtrail” emberkísérlet. Talán nem árulok el nagy titkot, ha jelzem: egyik ilyen képzelgés sem találkozik a valóság tényeivel.

Sok butaságban képes hinni az emberi elme – épp az a sajátossága ezeknek a fantazmagóriáknak, hogy ráció, tapasztalat, megalapozottság helyett érzelmi alapon születik a döntés, hogy márpedig az illető ezt vagy azt elhiszi.

Az oltásellenesség annyiban különleges az érzelmi alapú döntések sorában, hogy

a vitatott témában nem lehet tartózkodni, vagyis – rövid távon – csak két válasz adható: igen vagy nem. Beoltatom magam, vagy nem.

Január elején a világ egyik legjobb teniszezője, Novak Djokovic próbálta ki, hogy működik-e a semlegesség, de neki sem sikerült. Aki nem mond igent, az ezzel nemet mond.

Ahhoz viszont, hogy valaki igent mondjon, szükséges valami, amire fontos lenne több figyelmet fordítanunk. Az oltásellenesség forrásának megértéséhez érdemes átgondolni, hogy mi, akik beoltattuk magunkat, miért döntöttünk így. A magam részéről igyekeztem nagyon alaposan tájékozódni, s bár e folyamat során egymásnak ellentmondó információk egész özönével találkoztam, arra törekedtem, hogy felmérjem a források, a megszólalók hitelességét, megkérdeztem számomra megbízhatónak tartott személyeket, majd a begyűjtött adatokat elemezve, ezzel együtt a szívemben jelenlévő bizonytalanság tényét sem letagadva, a családtagjaimmal közösen mondtunk igent.

Amint az előbb leírtak már rámutattak: egyrészt a témát érintő közbeszéd tele van zavaros információkkal, másrészt senki nem tud teljesen biztos, hibamentes választ adni (vannak, akik épp azzal összefüggésben veszthették életüket, hogy megkapták a védőoltást), harmadrészt kiemelkedő szerepe van a döntés meghozatalában a bizalomnak/ráhagyatkozásnak és a párbeszédnek/vitának – illetve ezek hiányának.

Ha őszintén belegondolunk, beláthatjuk, hogy ilyen adottságok esetén nem az a fura, hogy vannak, akik nem kérnek az oltásból, hanem az lenne a csoda, ha senki nem lenne oltásellenes.

Az oltás megtagadása természetes, érthető, emberi reakció. A témát érintő rossz döntés ugyanakkor ön- és közveszélyes,

ezért számomra másodlagosnak tűnik arra hivatkozni, hogy sérti-e az alapvető emberi jogokat az oltás kötelezővé tétele.

Merthogy egy közösség tagjának kötelességei is vannak, nem csupán jogai. Köteles vagyok nem ártani másoknak, ahogy ezt én is elvárom a többiektől. Köteles lennék megóvni a saját testi és lelki épségemet is – és fogadjuk el, hogy épp ezért mondanak nemet az oltásra azok, akik így tesznek. Ők az oltást tartják veszélyesnek vagy feleslegesnek. Sokan közülük ugyanúgy hordják a maszkot, tartják a távolságot, mint az oltottak, csak ne kelljen bevinni a szervezetükbe azt az idegen anyagot, amit valamiért elutasítanak.

Érteni vélem ezt a hozzáállást, ugyanakkor felelőtlennek is tartom ezeket az embereket, mert a tudomány jelen állása szerint az átoltottság igenis jelentősen csökkenti a járványhoz köthető halálesetek számát, a létező kockázatok pedig eltörpülnek azon megajándékozottság mellett, amelyet a védettség lehetősége biztosít.

Emlékszem, mennyire reménykedve vártuk, hogy mielőbb legyen vakcina, hogy megérjük az oltást, mielőtt belehalunk a fertőzésbe. Most pedig, hogy itt van, többféle is választható, mégsem örülünk neki mindannyian…

Ám hiába tartom ezeket az embereket felelőtlennek, és lám, hiába érik őket szankciók, az oltásellenesek egy része kitart az álláspontja mellett. Két korábbi fogalmat hoznék vissza, amelyek akár ezen álláspont megváltoztatását is eredményezhetik: bizalom és párbeszéd.

oltásellenesség

Nem tudom, világszerte mennyire általános, hogy pártpolitikai felhangok kísérik az oltásellenességet – biztosan nem ritka az ilyesmi –, de Magyarországon igenis érzékelhető, hogy a visszatartott egészségügyi információk, a kórházi helyzetet érintő titkolózás, a vakcinák beszerzése körüli feltételezett ügyeskedés, és egyéb tényezők nem segítik a szükséges társadalmi bizalom kialakulását. A kormányba vetett bizalom hiánya nem újdonság, most viszont életek múlhatnak rajta. Nem csupán olyan esetekről hallottam, amikor az oltás megtagadása kormányellenességből is fakadt, de van olyan tanári kar, amely megkapta – alaptalanul – a kormánypárti jelzőt, csak azért, mert ott 100 százalékos a pedagógusok átoltottsága. Óriási baj, hogy ilyen élet-halál kérdésben is szerepet játszik a pártszimpátia, de ugyanilyen nagy baj lenne, ha ennek tényét eltagadnánk. És mindegy, ki van épp hatalmon: a mindenkori kormánynak elsődleges feladata az országban élők szolgálata. Mindenkié. Ha e téren probléma akad, azon dolgozni kell. Az a tekintélyelvűség, ami felé hazánk halad, nem segíti a társadalmi bizalmat érintő sebek gyógyulását, inkább a fanatikus vakhit és az érzelmi alapú elutasítás polarizációját erősíti.

Bizalmat kell építeni, nincs más választás – az oltásellenesség nélkül is nagy szükség van rá.

Illetve van más út: az erőszak, a kötelezővé tétel, a büntetés, annak legenyhébb formájától, a szankcionálástól indulva, ahogy azt már látjuk is a gyakorlatban.

A bizalom építésének módja pedig nem titok, hiszen családi, baráti körben rendszeresen gyakoroljuk. A legegyszerűben úgy hivatkozhatunk rá: beszélgetés, sok-sok kérdéssel fűszerezve. Mit gondolsz erről? Miért látod így? Mire alapozod a véleményedet? Millió lehetőség van a kezünkben szavak, tettek formájában, amelyek által bizalmat építhetünk, tükröt tarthatunk egymásnak, megerősíthetünk, akár el is bizonytalaníthatunk valakit a saját vélt igazsága melletti kardoskodásban.

Miközben azt feltételezem, hogy nehezen úszható meg az oltási kötelezettség folyamatos kiterjesztése, határozottan úgy gondolom, bizalomépítő párbeszédekkel sokkal hatékonyabban – ráadásul „fájdalommentesebben” – orvosolható lenne az a krízis, amelyben most mindannyian benne vagyunk. Úgy is fogalmazhatnék:

ha nem vagyunk képesek szelíden, indulatmentesen, építő párbeszéd által bizalmat építeni, nem marad más eszköz, mint a kierőszakolás.

Németh Kristóf színész szavait kölcsönvéve nem kötelezővé kellene tenni az oltást, hanem vonzóvá. Hogy ezt meg tudjuk-e valósítani, nem csupán a hatóságokon, hanem mindannyiunkon múlik.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.