Mire várunk még? – kérdezi református testvéreitől Tarr Zoltán egykori zsinati tanácsos, aki szerint félelem és függőség némítja el a híveket, lelkészeket, presbitereket.
– Komoly lelkészi vezetői életút lehetősége állt előtted, ma mégsem töltesz be tisztséget a református egyházban. Hogyan vezetett az utad a jelenlegi helyzetig?
– A ’90-es évek végén egyetemi lelkészként kezdtem a munkámat, de már akkor is dolgoztam a református egyház központi irodájában. 2003-ban a Magyarországi Református Egyház legfőbb döntéshozó testülete, a zsinat az akkori elnökség, Bölcskei Gusztáv püspök és Nagy Sándor főgondnok javaslatára zsinati tanácsosnak választott. Ez a feladatkör olyasmi, mint egy szervezet főtitkára: a Magyarországi Református Egyház országos igazgatásáért, adminisztrációjáért feleltem. Ennek a munkának – az országos egyház és intézményei ügyeinek intézése mellett – két fontos területe van: az egyik az egyház és az állam kapcsolatának gondozása, a másik a nagyon aktív nemzetközi kapcsolatok ápolása. Rátermett szakembereket sikerült bevonnom a munkába, akikkel sikerült elérni, hogy az adott terület valódi szakértői dolgozzanak ott. Két hatéves ciklus után, amikor 2015-ben új zsinati elnökség készült felállni, nem tudtunk közös nevezőre jutni abban, hogy miként gondoljuk a református egyház és az állam kapcsolatát a következő időben.
– Te mit tartasz helyesnek?
– Meggyőződésem, hogy
egyház és állam kapcsolata akkor jó, helyes, ha a két fél minden tekintetben elválasztva működik, tiszteletben tartva egymás szuverenitását.
Tehát az egyház és az állam egyenlő partnerek még akkor is, ha szerepüket, méretüket illetően különböznek.
– Viszont nincs alárendeltség…
– Nincsen egymás ügyébe való belepiszkálás, és ez mindkét féltől elvárás – ezt a protestantizmus, a reformátusság örökségeként élem meg. Az egyház érdekeinek és értékrendjének képviselete gyakran okozott feszültséget a mindenkori kormányzat képviselőivel. Az őszödi beszéd kapcsán is, ahogy sok egyéb tekintetben, komolyan exponáltuk magunkat: igyekeztük egyértelművé tenni a református egyház álláspontját, de mindenekfelett fontosnak tartottuk az egyház szuverenitását. E téren sokasodtak meg a konfliktusok a 2015-ben felállt új egyházi vezetés és köztem. Emiatt akkor úgy ítéltem meg, hogy a leghelyesebb, ha elállok az útból, nem nehezítem a felálló új elnökség munkáját: válasszák meg azokat a munkatársakat, akik az általuk helyesnek tartott megközelítéssel jobban egyet tudnak érteni.
– Kompromisszumokat kellett volna kötnöd az egyházi szuverenitás, az államtól való függetlenség terén?
– Konkrétan így volt. Szakembereinknek köszönhetően zsinati tanácsosi időszakomban korrekt, de nem túl könnyű tárgyalópartnernek bizonyult a református egyház. Számomra
rendkívül fontos, hogy a gondolatok, a szavak és a cselekedetek fedjék egymást.
Szeretem az egyházamat, ezért nem tartottam helyesnek, ha maradásommal állandó belső konfliktust szítok. El kell fogadjam, hogy nem az az egyetlen helyes megközelítés, amit én annak gondolok, ezért az egyház békességét megőrzendő 2015 óta másutt keresem a boldogulást.
– 2024 tavaszán milyen kapcsolatban vagy a Magyarországi Református Egyházzal?
– Református hívőként tagja vagyok az egyháznak. Lelkipásztor is vagyok úgynevezett rendelkezési állományban, ami azt jelenti, hogy aktívan nem szolgálok sehol, de végezhetek bármilyen lelkipásztori szolgálatot.
– Azért beszélgetünk most, mert téged is megérintett a hazai református egyházban kialakult helyzet, és úgy döntöttél, a Szemléleken keresztül üzenni szeretnél a társadalomnak.
– Az elmúlt 9 évben csendes távolságtartással éltem az egyházi életemet. Láttam, hallottam, hogy mi minden zajlik, és voltak dolgok, amikkel nem feltétlenül értettem egyet – de sokszor történik olyan a világban és az egyházban is, ami nem mindenkinek nyeri el a tetszését. Ami sajnos az egész ország közállapotára jellemző, hűen tükröződik egy egyház, így a református egyházi közösség életében is. Ahogy a magyar társadalom egészében, úgy a református egyházban is jelen van egyfajta visszahúzódás, apátia, érdektelenség a közügyek, a közös dolgok iránt. Sokan azt gondolják, hogy nincsen hatásuk a körülöttük zajló dolgok menetére, minek is azokkal foglalkozni.
A református egyházban kialakult helyzet azonban arra figyelmeztet, hogy nem lehet mindig csendben szemlélni, ami történik.
A hallgatás másik oka pedig az – és ez a személyes tapasztalatom ebben a konkrét ügyben is –, hogy az emberek félnek. Az emberek egzisztenciálisan félnek, a lelkipásztorok mindannyian függő helyzetben vannak – én is abban voltam. Azért kezdtem el foglalkozni ezzel a kérdéssel, mert úgy éreztem, hogy miután az egzisztenciám már nem az egyháztól függ, ugyanakkor az egyház ügyeit továbbra is a szívemen viselem, valamilyen szinten kötelességem, hogy egy súlyos, mély válság idején felemeljem a szavam. Először a református közösségen belül tettem lépéseket. Megkerestem különböző hivatalos, döntéshozó testületeket, szervezeteket, írtam a zsinat jogtanácsosának és a négy egyházkerület főgondnokának is, hogy felelősségükben eljárva foglaljanak állást ebben a széles nyilvánosságot kapott és rendkívüli következményekkel járó, az egyház püspökének közbenjárásával előállt helyzetben. Kértem őket, hogy felelős döntéssel és eljárással járuljanak hozzá a kialakult helyzet megoldásához. Mert
amit Balog Zoltán püspökként tett, az soha nem látott hitelességi válságot okozott a református egyházban,
de attól tartok, hogy a teljes keresztyén közösség megítélésének is jelentősen ártott. Ezt tetézi a számomra érthetetlen ragaszkodás azokhoz a hivatalokhoz és tisztségekhez, amelyeket ő betöltött, illetve betölt a mai napig. Nem egészen világos, hogy mi sarkallja arra, hogy ilyen görcsösen ragaszkodjon ezekhez a pozíciókhoz.
– Mindeközben kívülállóként úgy tűnik, nemhogy bántanák valakik a reformátusokat, inkább együttérzéssel vegyes értetlenség él az emberek szívében: megdöbbenve szemléljük a helyzetet, a megtámadottság kommunikációja és a belső megsebzettség valósága mintha nem találkozna egymással.
– Leginkább nincs kommunikáció, ez az alapvető probléma. Nem beszélünk dolgokról, amit pedig mostanában Balog Zoltán mond, rendkívül homályos, nehezen megfejthető, a szavait így is lehet érteni, meg úgy is. Ez egy nyilván még miniszterként elsajátított kommunikációs technika, amit tökéletesen alkalmaz ebben az esetben is. Van egy helyzet, egy cselekménysor, aminek különböző megítélései, narratívái vannak. A narratívák pedig egyre kevésbé hasonlítanak arra, ami ténylegesen történt. A valóság teljes kommunikációs kifordításával tulajdonképpen most az a helyzet állt elő, hogy – Püspök úr szerint – ő az, akit üldöz mindenféle ideológia és mindenféle hátsó indulatokkal bíró emberek hordája. De a legfőbb probléma az, hogy jelenleg a református egyházban magából az esetből nincsen úgynevezett ügy. Arra kínosan ügyelt ugyanis Püspök úr, hogy egyetlen olyan testülettel se találkozzon, amelynek egyházjogi értelemben bármiféle valós döntési szerepe van. Az a szavazás például, ahol elvileg 86% kiállt mellette, olyan, mint a nemzeti konzultáció, ami nem népszavazás, tehát semmire sem kötelez.
– Ha rajtad múlna, maradhatna Balog Zoltán a református egyház püspöke?
– Számomra teljesen egyértelmű, hogy
a református erkölcsi megítélés alapján nem maradhat püspök,
ezért nem is érzem, hogy ez tiszteletlenség lenne részemről az egyházi vezetés felé. Nem is értem, hogy annak a Hold utcai német ajkú gyülekezetnek, amely az elesettek, a szenvedők, az árvák segítésében évszázados hagyományokkal bír, hogyan fér össze az értékrendjével mindaz, amit Balog Zoltán, e gyülekezet lelkipásztora abban a konkrét ügyben a mai napig képvisel. De ismétlem: nincsen ügy. Mi most beszélgetünk, meg fog jelenni egy cikk, ami vélhetően semmilyen befolyással nem lesz az eseményekre. Azt tapasztalom, hogy ez a jelenség, a bármilyen médiumban megjelenő, a helyzettel és benne Balog püspök szerepével foglalkozó megnyilatkozás szó nélkül hagyása egy ma bevett hatalomgyakorlási technika. Ha megnézzük a református médiát, akkor a Macskafogó záró jelenete juthat eszünkbe, amikor a gépkutya megeszi a sok-sok macskát, azok meg szökdelve, virágokat fújogatva, egymást cirógatva jönnek ki a masinából. Ez a boldog állapot van most a református médiumok tanúsága szerint. Nincs ügy, nincs miről beszélni.
– De miért nincs ügy, miért nem indul valamiféle eljárás, vizsgálat a református egyházon belül?
– Nem mernek az emberek az egyházban ügyet csinálni, mert azzal saját magukat komoly veszélynek tennék ki. Kevés, ha az egyházmegyei lelkészi értekezleteken 2-3 ember feláll, nincs az a szervezőerő, ami ügyet tudna ebből a helyzetből csinálni. Sokan szívesen kimondanák, amit én megtettem, hogy Balog Zoltán nem maradhat püspök, csak egyedül nem merik, meg igazából nem az ő dolguk, meg félnek, hogy mi lesz belőle. Pontosan az történik, ami az ország egyéb ügyeiben is történik. Az emberek a kávézókban és a kocsmákban nagyon jól meg tudják beszélni, hogy mi jó, mi nem jó. Ugyanígy a lelkészek is egymás között megbeszélik a dolgokat, de ennyi, nem a Pilvaxban ülnek, nem lesz forradalom… Talán az én hibám, de még nem találkoztam olyan református emberrel, aki egyetértene azzal, amit Balog Zoltán tett, és ahogyan ebben a helyzetben viselkedik. És akkor mi van?
– Tegyük fel, hogy Balog Zoltán püspök marad, ami reális forgatókönyvnek tűnik. Milyen következményekkel járhat ez a református egyház számára?
– A jelen állás szerint a legnagyobb esélye annak van, hogy püspök marad. Annak ellenére, hogy tökéletesen hiteltelen emberré vált, az én szememben mindenképp. Ennek a problémának a komolysága igazából abban rejlik, amit a beszélgetésünk kezdetén érintettünk: egyház és állam kapcsolata. Hogy van az, hogy a Magyarországi Református Egyház egyik püspöke, aki történetesen a zsinat lelkészi elnöke volt, ki-be járt a köztársasági elnök palotájába? Elintéz, elsikál dolgokat, oda-vissza. Én ezt tartom az igazi botránynak, a református egyház számára életveszélyes helyzetnek.
Egyház és állam összemosódása kizárt, hogy jó célokat szolgáljon.
Sem az államnak nem jó egy ilyen helyzet, mert nem átlátható, sem az egyháznak nem jó, mert teljesen feloldódik és kiszolgáltatottá válik. Nyilvánvalóan még mélyebbre süllyed majd az egyház iránti, az elmúlt években eleve drasztikusan csökkenő szimpátia és megértés. Hiteltelenítjük magunkat a nemzetközi együttműködésekben, lepusztítjuk saját magunkat mindenfajta társadalmi párbeszéd tekintetében, hiszen alapvetően elveszítettük a hitelünket. Ebben a hitelvesztésben a mai napra már minden egyházi személy és testület érintett, hiszen engedték Balog Zoltánnak, hogy behozza ezt a problémát a református egyházba. Kiment, csinált valamit, majd hazahozta a cuccot, letette az asztalra, hogy hát itt van, így sikerült, meg kéne együtt oldanunk.
– Mégis, mi a teendő?
– A református egyház számára nagy gondot jelent, hogy jelenleg nem képes a hagyományaihoz és az örökségéhez méltó módon működni. Azért vállaltam ezt a beszélgetést, mert azt gondolom, hogy bátorítani kell a közösségünket abban, hogy mindenki merje vállalni a saját felelősségét. Ez különösen igaz az említett testületekre. Ez az egyetlen békés megoldás. Vannak még egyéb utak az egyházi jog, egyházi törvénykezés keretein belül, de azok még a mostaninál is nagyobb botrányt okoznának. Kerestem egyébként Balog püspök urat is, elvileg folyamatban van egy beszélgetés összehozása.
– Szerinted milyen tanulsága lehet ennek a helyzetnek?
– A református egyház számára ez egy óriási lehetőség lehetne a megújulásra, a testületeink megerősödésére, a presbitériumaink, a híveink, a teológiai tanáraink feleszmélésére. Annyira mélyen vagyunk, annyira egyértelművé vált az, amit egy nagyon kedves református újságíró írt a Facebookon: valóban hitvallási helyzet van. Mire várunk még? Foglalkozhatnánk az Ukrajnában élő magyar testvérekkel, a kárpátaljai reformátusokkal, akik minden órában szenvednek, a menekülőkön segítenek… Mi meg a valóságtól totálisan elrugaszkodott önmagunk körüli pörgéssel vagyunk elfoglalva? Hova vezet ez?
Azt fogják mondani az emberek, hogy ez a cirkusz nekem nem kell. Csak az öntudatra ébredés, egy új reformáció, megújulás hozhat pozitív változást.
– Legalább két feszült részlet még feloldatlan maradt ebben a történetben. Az egyik az a bizalmaskodás, ami a Novák Katalin és Balog Zoltán közötti kapcsolatot körbelengi, a másik a pápalátogatásra való hivatkozás, amiért még nem nagyon kért bocsánatot senki az elkövetők közül.
– A kapcsolatot nem szeretném kommentálni. Szomorú, hogy az érintettek pont abban az ügyben szenvednek hiátust, amit a zászlajukra tűzve lobogtatnak: családügy, keresztény erkölcs, nemzeti egység… Egyébként épp Ferenc pápa egyik könyve volt a legüdítőbb olvasmányom az elmúlt időszakban, még istentiszteleteken is szoktam idézni belőle. A katolikus egyházfő a képmutatás kultúrájáról is ír benne, az ezt kísérő arroganciával együtt: miközben valamit nagyon tiltunk másoknak, mi magunk rendre elkövetjük. Az biztos, hogy én akkor tudok nyugodtan a tükörbe nézni, ha felállok és kimondom: az lenne a leghelyesebb, ha Balog Zoltán visszavonulna a püspökségtől.
Nyugodtan megteheti, hiszen már nyugdíjaskorú,
egy békés, szép visszavonulás is lehetett volna.
A kiállásom nem rólam szól, hanem ösztönözni szeretnék másokat. Elsősorban azokat, akik hivatalban vannak, bizonyos testületeknek a tagjai, hogy a rájuk eső felelősséggel, a lehetőségeket megfontolva és megimádkozva tudjanak a református egyház és a keresztyénség érdekében cselekedni, hogy ez a megrontó, hitelességünket csorbító, minden szempontból, mindenki számára káros helyzet minél hamarabb megnyugtató módon elmúljon.
Mélységesen egyetértek Tarr Zoltánnal. Köszönet ezért az interjúért. Sok ember reformátusként súlyos szégyenérzettel telve és megdöbbenéssel követi az eseményeket, közte Balog Zoltán erkölcsi ámokfutását, folyamatos kommunikációs keverését-kavarását és önkritikája teljes hiányát. Az egyház vezetésében résztvevők álláspontja pedig nagyrészt homályos (tisztelet a kivételnek, pl. Fekete Károlynak), ami pedig kiviláglik onnan, az szintén elszomorító. A hazai politika minősíthetetlen színvonalú ragacsa így is túl sok lelkészt összekent már, nyílt vagy burkolt kormánypárti agitálást lehet hallani egyes „nagytisztelendőktől” az istentiszteleteken, „nyugati ideológiák” emlegetése, brüsszelezés stb., pedig feltehetően a hívek többsége nem ezért, hanem ennek ellenére jár templomba (lelki feltöltődést, szellemi táplálékot és hiteles erkölcsi iránymutatást remélve).
Teljesen egyetértek Tarr Zoltánnal. Fel nem mérhető, de valószínűsíthetően hatalmas kárt okoz Balog Zoltán a református egyháznak. Számomra úgy tűnik, hogy személyes érdekét, ambícióját az egyház érdekei elé helyezi. Nem tetszik, de valamilyen szinten el kell elfogadni, hogy az egyház – már csak az intézmény fenntartás miatt is – kapcsolódik a politikához. Azt gondolom, hogy ennek a kapcsolatnak, ha már egyszer elkerülhetetlen, nem ideológiai, hanem szakmai alapúnak kellene lennie, illetve egyházunk „sikerét” nem az méri, hogy mennyi állami pénzt sikerült megszerezni, mennyi intézményt működtetünk. Az egyháznak nem ez a feladata. Egyetértek az előttem szólóval is, az emberek nem ideológiai-politikai iránymutatásért mennek templomba, de időnként akkor is megkapjuk, ha egyébként a lelkész messziről kerülné az ilyesmit (pl. választás előtti körlevél).
Tisztelt Tarr Zoltán Úr!
Az üzenetem kizárólag Önnek szól, hozzászólóval nem akarok polémiába keveredni. A cikkből egyetlen mondatára reagálok, amelyet idézek: „Talán az én hibám, de még nem találkoztam olyan református emberrel, aki egyetértene azzal, amit Balog Zoltán tett, és ahogyan ebben a helyzetben viselkedik.”
Reformátusnak kereszteltek, reformátusként éltek a szüleim, nagyszüleim. Református a feleségem, a gyermekeim, az unokám. Református gyülekezeti tag vagyok, nem viselek semmiféle tisztséget az egyházban. Olvastam az elnöki kegyelem történetét többféle forrásból. Senkit nem ismerek a szereplők közül, tehát Balog urat sem. Semmiféle reagálást nem tettem nyilvánosan eddig a különböző, a nyilvánosság előtt megjelenő véleményekre. Az Öné az első, ami megtöri az eddigi hozzáállásomat. Az Ön, előbb idézett felvetésére röviden válaszolok: egyet megismerhetne, ha szeretne. Üdvözlettel: Némethi Zsolt
Nem értek egyet Tarr Zoltánnal! Korábbi egyházban betöltött tisztségében nem az volt a feladata, hogy stratégiai kérdésekben döntsön, hanem az, hogy a választott egyházi vezetők által meghozott döntéseket végrehajtsa. Tisztsége bizalmi jellegű lehetett. Amikor pedig felállt az új vezetés az a saját bizalmi emberét kívánta ebbe a tisztségbe helyezni. Tarr Zoltánnak nem volt senki által felhatalmazása, hogy stratégiai kérdésekben döntsön. Ő egy végrehajtó volt, az új vezetés pedig másnak szánta ezt a szerepet. Nyilatkozata mögött látni kell a sértődöttséget is. Egyház és politika kérdésköre: Kétségtelen, hogy az egyháznak a napi politizálástól lehetőleg távol kell maradnia. Viszont az egyházaknak társadalmi szerepük is van. Az a kommunista ideológia, mely azt mondja: maradjon az egyház a templom falai között ma is hat. Kiszorítani az egyházat, a keresztyén gondolkodást a társadalom életéből, bezárni a négy fal közzé, esetleg valami szeretetszolgálattot engedélyezni nekik, de azt se sokat, hisz az állam átvette ennek is a feladatát, stb, stb. Ha egy közösség a társadalomban tényező, akkor annak az egész társadalomra hatása van. Az egyház pedig társadalmi tényező. Sőt a missziói parancs arra vonatkozik, hogy tegyetek tanitványokká mindenit. Legyen mindenki keresztyén! Ez a küldetése az egyháznak. A szeretet kettős parancsolata vagy a Tízparancsolat nem csupán egy szűk közösség számára adatott, hanem az egész társadalom számára. Ha pedig ez így van, az egyháznak ott kell lennie az élet minden szegmenségen. A falvakban, a városokban, az egészségügyben és a szociális szférában. És igen, a politikában is! Ami kevesen akarnak észrevenni, az az, hogy a volt kommunista országokban egyedül Magyarországon sikerült olyan helyzetet teremteni, hogy a keresztyén hit társadalomformáló erővé vált. Ezért Istennek hálát kell adnunk. Azért is hálát kell adnunk, hogy Isten használt embereket ebben a fordulatban. Azt is látnunk kell, hogy ez nagyon sokaknak nem tetszik. Ennek a tendenciának ellenségei is vannak a magyar társadalomban, nem is kevesen. Tarr Zoltán ezeknek ad muníciót. Zalatnai István ezeknek ad muníciót! Thoma László ezeknek ad muníciót. Az a véleményem, hogy sem Novák Katalinnak, sem Varga Juditnak sem Balog Zoltánnak nem kellett volna lemondaniuk semmiről. Született egy vitatott döntés, ami valószínűleg hibás döntés volt. De ezzel nem börtönbe juttattak, hanem kegyelmet adtak. Jót akartak. Elvárjuk a kegyelmet és a megbocsátást önmagunk számára, aki pedig kegyelmet ad, azt kivetjük? Egyházon belül pedig felülünk azokra a hullámokra, melyeket a keresztyénség ádáz ellenségei gerjesztenek, hogy az bennünket elsodorjon?