A kereszténység az kereszténység

keresztény politika
pixabay.com

Már a vallási elkötelezettséget is hamisítják.

Szomorúan tapasztalom, ahogy egyre több alapvető kifejezés kerül a trendek, ideológiák, érdekek, lobbik kereszttüzébe. Ott van például a család. Hosszan tudnék írni arról, mit gondolok ennek a szónak a jelentéséről, mozaikosításáról, szivárványosításáról. Ennek a cikknek azonban nem ez a fő témája. Hogy mit tartok valódi családnak, azt nem elsősorban a szavaimmal, hanem az életemmel próbálom kifejezni. Körül lehet ezt hatalmi eszközökkel, jogi módszerekkel is határolni, de egyrészt csak akkor van ennek értelme, ha az adott társadalom valóban azonosulni kíván a leírtakkal, másrészt igencsak ellentmondásos, ha olyan politikai berendezkedés kampányol szóban a “keresztény családmodell” mellett, amelynek prominens tagjai közül számosan nem igazán tartják azt magukra nézve követendő mintának. A válások okozzák a kisebbik fejtörést, az ilyen-olyan “családapai”, “házastársi” lebukások, félrelépések, jachtos és ereszes történetek láttán viszont joggal teszi fel a kérdést a család kifejezését másként értelmezni vágyó személy: ha ennyire veszik ők maguk komolyan, amiről beszélnek, én miért értsek velük egyet?

Hasonló a helyzet a kereszténység/keresztény kifejezéssel. Miközben a hazai közbeszédet, különösen a politikai megszólalások terepét egyértelműen uralja ennek a szónak valamilyen alakja, akár jelzős szerkezetként, azok, akik lépten és nyomon alkalmazzák, valahogy a tetteik – akár a kommunikációs stílusuk – alapján nem tűnnek Krisztus elkötelezett követőinek.

Merthogy a kereszténység pontosan ezt jelenti: Krisztus követője. Gyökössy Endre protestáns lelkipásztor megfogalmazásával élve: homo christianus, krisztusféle ember. Olyan, aki odaáll az elesettek mellé, akiről érezzük, hogy jót akar nekünk, aki életünk megváltoztatását, megújítását idézi elő bennünk, aki a legjobbat hozza ki belőlünk, aki mellett felüdülünk, aki együttérző társunk, testvérünk életutunk során.

Miközben ezt írom, eszembe ötlik Németh Kristóf színész javaslata: a kereszténységet nem kötelezővé kéne tenni, hanem vonzóvá. És valóban, mennyire vonzó lehet az olyan ember, aki magán viseli az imént felsorolt jellemvonásokat! Talán közvetlenül is ismerünk néhány ilyen személyt. Nem csupán Böjte Csaba, Pál Feri és néhány neves ember képes ennyire pozitív hatást elérni – nagyon sok kevéssé ismert, nem reflektorfényben élő keresztény él mellettünk. Talán még kifejezetten nem is neveznék az illetők magukat kereszténynek. Egyszerűen jó emberek ők, akik csendesen, hétköznapi módon úgy osztják meg jóságukat másokkal, ahogy a mécses fénye is veszteség nélkül tud terjedni, pislákolása akár ragyogó fénytengerré képes összeállni.

Léteznek más típusú személyek is, akik kevésbé csendesek, sőt,

valamiért nagyon fontos számukra, hogy minden második, harmadik mondatukban felhívják a figyelmet arra, hogy mennyire keresztények.

Ugyanők akár a közösségi média felületein, akár a kamerák kereszttüzében, vagy az általuk kereszténynek címkézett sajtóban olyan stílusban, nem ritkán indulatosan, emberségesnek aligha nevezhető módon nyilvánulnak meg, hogy ismét megértően vagyok kénytelen szembesülni az olyan véleményekkel, amelyek szerint ha ez a kereszténység, akkor ebből nem kérünk.

A jó hír az, hogy nem ez a kereszténység.

A keresztény ember nem uszít, nem gyárt ellenségeket, nem mocskolódik, nem pökhendi, nem tartja magát morálisan felsőbbrendűnek, nem kirekesztő. A keresztény ember nem hirdeti saját hitbeli “nagyságát” – Jézus kifejezésével élve nem kürtöltet maga előtt, hosszúra engedett imaszíjjal -, a vallási előírások öncélú hangoztatása helyett a szeretet gyakorlásáról lehet felismerni. “Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13, 35).

Sok esetben ez a szeretet rendkívüli módon hiányzik a magukat a kereszténység elszánt védelmezőinek beállítók részéről. Nem tudom hova tenni például az inkább belterjesnek látszó, politikai alapon szerveződő, de mégis vallási prófétálást, amely bár látszólag hasonlít a kereszténységre, nyilvánvalóan nem örök értékek, hanem evilági érdekek állnak a középpontjában.

Miközben ugyanis a kereszténység nevében kiállók bizonyos helyeken kétségkívül mérhető – bár nemzetközi viszonylatban szerénynek mondható – segítséget nyújtanak hazánk nevében és az adófizetők pénzéből, ugyanők sorra vétóznak meg morális alapon szerveződő, nemzetek közötti összefogásokat, amelyekben való részvételt épp a kereszténység (is) indokolna. Sőt, kifejezetten szoros, szinte elvtársi kapcsolatot építenek a nem csupán keresztényeket, de őket is elnyomó rezsimekkel. A fanatizált követők pedig nagyon hamar ítélkeznek a nem az ő táborukba tartozók felett (csak úgy röpködnek a libernyák, ballib, álkeresztény és egyéb címkék), s minden más tekintetben is élesen másként viselkednek, mint ahogy Krisztus követőitől elvárható lenne.

Egy másik lakmusza volt a kereszténységnek számomra Pápai Gábor karikatúrájának esete, akit a valóban nem túl barátságos rajza – ami a műfajtól nem is elvárható – miatt hamar és sokan keresztényellenesnek, vallásgyalázónak bélyegeztek. Az ítélkezők, megbélyegzők, köpönyegszaggatók közül senki nem kérdezte meg a rajzolót, tényleg az volt-e a célja a rajzzal, amit számosan beleértettek. Pedig ebből a beszélgetésből látható, hogy nem csupán a kereszténység elleni támadás nem állt az illető szándékában, de kifejezetten érdeklődő, kereső hozzáállású személyről van szó. Akinek talán csak egy-két jó szó kellene, egy hosszabb barátságos hangvételű beszélgetés: nem feltétlenül ahhoz, hogy kereszténnyé legyen, hanem azért, hogy megértse, miért okozott sokaknak fájdalmat.

Leginkább a kérdező hozzáállás, az elkötelezettség mellett is szükséges nyitottság, vallásosabb megfogalmazással élve a kegyelmi ráhagyatkozás az, ami kevéssé fedezhető fel a magukat “keresztényvédőnek” nevező megmondóembereknek a habitusában. Márpedig

a hit kétely nélkül nyilvánvalóan fanatizmussá válik, mert a nem nyitott szív, a “mindentudás” elvakulttá tesz.

Érdemes belegondolni, hogy miként élte meg Jézus saját szerepét a maga korában. Az evangéliumok történetéből kiviláglik, hogy állandó konfrontáció jellemezte a vallási vezetők többségével való viszonyát, míg a bűnösökkel, másként gondolkodókkal, nem vallásos emberekkel kifejezetten barátkozott. Nem haverkodott, nem oldódott fel a világukban, de jelen volt köztük, párbeszédben élt velük. A halálát sem a templomkerülők, leprások, szamaritánusok kívánták és okozták, hanem azok a személyek, akik saját hatalmi pozíciójukat, a nekik kijáró rendszerszintű tisztelendőséget érezték fenyegetve a szeretet embere által. Nem minden vallási vezető volt ilyen, de bőséggel akadtak irigyei a megélt, vonzó, inspiráló szeretetnek – a kereszténységnek. Érthetően fájt nekik a valódi, megélt kereszténység, mert Jézus olyan kevéssé félreérthető kifejezésekkel jellemezte az elszánt erkölcscsőszöket, mint “viperák fajzata”, “fehérre meszelt sírok”. S hogy a harcias keresztényvédők kedvenc mozzanatát is megemlítsük: Jézus nem akárkiket kínált meg ostorcsapással, hanem a hitéleten élősködőket.

Amíg Isten logikáját olyan matematikai leképezések jellemzik, mint a hetvenszer hétszer való megbocsátás, a kilencvenkilenc igaz otthagyása az egyetlen tévelygő megkereséséért, addig a – megint jézusi kifejezéssel élve – képmutató vallásosság ismérve az önsajnáltatás, az üldözöttség túlhangsúlyozása.

A kereszténység két évezredes történelméből felismerhető, hogy a valódi keresztényeket szinte mindig üldözte e világ valamely rendszere.

Nem csupán azért van ez így, mert Jézus megígérte, hogy az ő nevéért üldöztetést fognak szenvedni a követői, hanem azért mondta ezt Jézus, mert az ő követése nem egyeztethető össze a “világi” érdekekkel, a pusztán anyagias célokkal. Amikor a különböző évszázadokban az aktuális vallási vezetők mégis ilyesféle közéleti-hatalmi jellegű összeegyeztetésre adták a fejüket, az következetesen az intézményes kereszténység hanyatlását idézte elő.

Mindebből azonban nem következik, hogy a közéleti vezetők ne élhetnének példás keresztény életet. Sőt, örvendetes lenne, ha így tennének. Ám valamiért mind a nagyvilágban, mind hazánkban a korábban jelzett ellentmondásosság tapasztalható, amikor egy politikus neve a kereszténységgel összefüggésbe kerül. Gondolhatunk akár az amerikai elnökjelölti mizériára, de európai keretek között sem nehéz a vallási kufárkodás nyomaira lelni. Hogy miként is lehetne a valódi kereszténységet a politikában képviselni, arra jó példát szolgáltatott az elmúlt napok egyik eseménye. Egy ismert magyar politikus ugyanis bocsánatot kért, miután egy vele készült interjúban nem túl megtisztelő célzást tett egy másik párt politikusára. Ezt a bocsánatkérést nem kiperelésre, nagy duzzogva tette az illető, hanem saját értékrendjéhez hűen, belátva, hogy hibázott. Ha annyira keresztény lenne a magyar politikai közeg, amennyire sokszor halljuk ezt a kifejezést az illetők szájából, az olvasónak fogalma sem lenne, kire utalok, hiszen rendszeres lenne a hibák, tévedések önkritikus elismerése, az emberséges kommunikációs stílus gyakorlása.

A kereszténységet ugyanúgy meg lehet próbálni átértelmezni, szektásítani, mint ahogy a család fogalmát is meg lehet próbálni divatosabbá, látszólag modernebbé formálni.

Szerintem egyik sem fog menni, hosszú távon legalábbis. Mert a család nem attól család, hogy ráaggatunk pár egy háztartásban élő emberre egy címkét, hanem attól, hogy generációkon átívelően továbbadjuk az életet, hordozzuk egymást, testben-vérben összetartozunk, és apró sejtekként, élet-műhelyekként a társadalom nagy közösségét építjük. Az öncélú, individuumra fókuszáló család-definiálási kísérletek ennek ellene hatnak, s az idő az igaz dolgoknak kedvez.

Ugyanez igaz a keresztény kifejezésre is. Azt, hogy ki keresztény, mi a kereszténység, nem öncélú, saját hatalmi érdekeikre fókuszáló, pár évig, évtizedig regnáló politikai propagandisták határozzák meg. Kétségkívül léteznek ilyen próbálkozások, de Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Aki élő kapcsolatban van vele, annak nincs szüksége közéleti vezetők, bértollnokok, kommentharcosok általi “vallási” útmutatásra.

A kereszténység legegyszerűbben alkalmazható mércéje, hogy vajon félelemre épül-e az életünk – a gondolkodásunk, a beszédünk, a tetteink, a viselkedésünk -, vagy szeretetre.

Ha nincs bennünk szeretet, akár hegyeket is mozgathatunk a hitünkkel, sőt, ismerhetjük az összes titkokat, mit sem ér a “kereszténységünk”.

A kereszténység az, amiből szeretet fakad.

* * *

Hasonló gondolatokról hallhatunk az alábbi videóban, amelyben Pál Ferenc az előre és a felfelé haladás kapcsolatát elemzi:

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.