Hazai producerek a választások előtt fél évvel valamit nagyon el akarnak mondani nekünk. Megnéztünk három filmet, hogy megértsük, mit akarnak üzenni.
Az idei október 23-i emléknap valahogy különlegesebbre sikerült, mint az elmúlt években. Azt már megszokhattuk, hogy igazi nemzeti ünnep ilyenkor nincsen, hiszen ha csak tehetik, külön ünnepel egymástól kormányoldal és ellenzék, jobb- és baloldal, és már 1956 sem tud olyan erős élmény lenni, melynek emléke – ha csak egy beszédnyi időre is – feledtetni tudná kis magyar hazánk éppen aktuális pártpolitikai ellentéteit.
De hogy filmalkotók politikai ihlete is ennyire összehangolódjon, arra kevés példát tudnék hozni.
Ha nem is napra pontosan, de három magyar film premierjét is október 23. köré időzítették.
Mindegyik alkotás mélyen belemegy aktuális pártpolitikai kérdésekbe, ami így, az időzítéssel együtt egyértelművé teszi: a hazai – az Elk*rtuk révén részben nemzetközi – kulturális közegnek is egyre fontosabb a 2022-es parlamenti választások kimenetele. Ebben a kontextusban számomra nagy kérdés az alkotások művészi értéke és az alkotók hitelessége, de ezt a kérdést szándékosan nyitva hagyom. Nem tartom ugyanis eleve és feltétlenül rossznak a politikai indíttatású alkotásokat, mert úgyis a végeredmény számít. Nézzük is sorjában ezeket!
Elk*rtuk – sok hűhó, de miért?
Ez az a film, melynek messze a legjobb volt a marketingje a másik két filmhez képest. Már a bemutató előtt hetekkel Gyurcsány Ferenc óriásplakáton látható sziluettje volt a téma, meg az, hogy a még a filmforgalmazók által sem látott filmet politikai nyomásgyakorlásra nem fogják vetíteni a mozik, vagy nem olyan idősávokban, mely vonzó lenne a nézőknek. Kálomista Gábor producer az Index-nek adott interjújában így fogalmazott: „Forgalmazok és gyártok is filmeket, mindenkit ismerek ebben a szegmensben, higgye el, hogy ha valamihez, akkor ehhez értek. Tehát amikor egy filmet délelőtt tizenegykor, egykor, esetleg még háromkor, majd este tízkor vetítenek, azt senki sem fogja látni.” Én tegnap, a bemutató után nagyjából egy héttel voltam az esti 6 órás vetítésen a Duna Plazában, vagyis nem igaz, hogy nem játszák a mozik frekventált időpontban: a többszáz fős teremben ültünk vagy 20-an. Ezt csak a tények kedvéért jelzem.
De lássuk – mert az sokkal fontosabb –, hogy milyen élményekkel távoztam az előadásról! Lehet, hogy hiba volt, de még a film megnézése előtt elolvastam néhány filmkritikát a sajtóban, így nem titkolom, volt bennem némi prekoncepció. Ezekből volt, ami beigazolódott, volt, ami nem. Nekem a film eleje kifejezetten tetszik, és nemcsak a szép képek és vágások miatt – amit már többen megdicsértek Keith English rendező munkájában –, hanem mert a filmet indító erkölcsi dilemma elgondolkodtató. „Kétféle ember van – halljuk hangosan a főszereplő gondolatait –, az egyik, aki mindig ad, a másik, aki mindig mástól vesz el. Soha nem volt kétséges, hogy hova akarok tartozni. Egészen eddig az éjszakáig.” Most spoilerezni fogok, de csak azért, hogy rávilágítsak: bár hangzatos a felvezetés, a film végét tekintve azonban nem sok értelme van, hiszen aki e sorokat „gondolja” az elején, ő lesz az erkölcsi győztese is a filmnek, szóval semmit nem értékel másképp, legfeljebb tapasztaltabb lesz.
A fő kérdés ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy mennyire történelemhű.
A TV-székház ostromáig egészen valóságosan mutatja be a történéseket. Legalábbis számomra, aki nem voltam ott személyesen ezen a tüntetésen, csak a sajtóból értesültem az eseményekről (akik ott voltak az ostromnál, ezt másképp látják). Onnantól viszont nekem is egyértelmű, hogy a film teljesen elveszíti a tényekkel való kapcsolatát. Ez egyébként egy „független művészfilm” esetén nem akkora baj, de ha már művészfilm, akkor meg elvárnánk tőle, hogy legyen benne újdonság: egy csak az alkotóra jellemző megközelítés, nézőpont, ami új megvilágításba helyezi az eseményeket. Itt ilyen azonban nincs. A film legnagyobb hiányossága az, hogy nem mond semmi újat, csak egy már sokszor megírt feltételezést visz filmvászonra. Mert már 2006-ban is azt gondolta a fél ország az események hátteréről, amit ez a film most csak megismétel. Innentől számomra a film művészeti értéke és létjogosultsága is megkérdőjeleződik, hiszen, ha nem kívánt semmi újat bemutatni – és nem is akart dokumentumfilm lenni –, akkor miért született?
Bűnös város – a ‘Valami Amerika’ folytatódik
A film hivatalos oldalán így vezetik fel a film létrejöttének indokát: „A Bűnös város a Valami Amerikában már megbukott. A rendezője azóta is depresszióval küzd. Ennek ellenére leporoltuk és kiderült, aktuálisabb, mint valaha. Ezért kockáztatva saját jó hírünket, bemutatjuk!”
Herendi Gábor 28 perces rövidfilmjét nem lehet másnak nevezni, mint kőkemény NER-kritikának.
Az Elk*rtuk-kal szemben mindezt azonban groteszk humorral és – nem is annyira – szürreális helyzetek megalkotásával teszi. Itt senki és semmi sem ugyanaz, mint a valóságban, mégis jól beazonosítható minden egyes jelenet. Ennek a filmnek is egyértelmű szándéka, hogy emlékeztessen, és az is, hogy olykor görbe tükröt tartson: így jelenik meg a többi között – persze nem pont ugyanúgy – a vak komondor története, az adriai jachtozás, egy lámpaoszlopon tűsarkúban menekülő kolléga, vagy épp egy világkiállítás megszervezése, mely a szervezőjén kívül igazából senkit sem érdekel. A fekete-fehér filmnek egyetlen színes képkockája van, melyen az a bizonyos kék színű plakát tűnik fel a Stop! felirattal. Itt a migránsokról az is kiderül, hogy nem is annyira mások, mint mi, hogy a ‘sushi’ csak ‘rizses hús’, és ha valami nem legális, nem baj, éjjel majd törvényt módosítunk. Ha pedig a sajtó politikusként rajtakap, a legjobb kríziskommunikációs módszer az, ha magát a riportert hazudtolom meg.
Összességében egy nagyon élvezhető rövidfilmről van szó, melyen néha nem tudja az ember, hogy sírjon, vagy nevessen. A film erőssége, hogy minden poén valós helyzeteken, megtörtént eseményeken alapul, gyengesége viszont, hogy csak az elmúlt 11 évből táplálkozik, pedig bőven lett volna miből merítenie az azt megelőző időszakból is.
Áldozatok 2006 – végre egy dokumentumfilm
Ez a film a szeptember 19-i TV-székház ostromtól az október 23-i tömegoszlatásig történt eseményeket dolgozza fel. Skrabski Fruzsina alkotásáról már írtam korábban bővebben, a másik két film tekintetében most két erényét emelném ki. Az egyik, hogy
végre dokumentumfilmmel van dolgunk, ahol az elhangzottak azt jelentik, amit, és ezt is várjuk el tőle.
Ráadásul a film olyan képsorokat is tartalmaz, melyeket annak idején és azóta sem láthattunk a sajtóban, és olyan emberek szólalnak meg, akik előtte nem. Vagyis volt miért elkészíteni. Másik erénye, hogy a film producere és rendezője azt a Bodoky Tamást kérte fel maga mellé közreműködőnek, aki saját elmondása szerint „sem épp kormánypárti újságíró”, így a film nem vádolható az események propagandista feldolgozásának szándékával. Ahogy Bodoky a film bemutatóján fogalmazott: „ami 2006-ban történt, az nem a jobboldaliak vagy a konzervatívok sérelme, hanem mindannyiunké”. Szóval így is lehet, ami mindenképpen süvegelendő.
Az azonban kétségtelen, hogy
mindhárom alkotás úgy próbál minket befolyásolni, hogy nem egyszerű nézőt, hanem választójoggal rendelkező állampolgárt is csinál belőlünk,
akiknek a tavasszal esedékes választások előtt fel kell még hívni a figyelmét egy-két fontos dologra. Hol árnyaltabban, hol didaktikusan. Ez a legkevésbé az Áldozatok 2006-on érezhető, de az időzítés itt is szembetűnő.
Nekem nincs azzal gondom, ha egy kortárs alkotás aktuális kérdéseket feszeget, mégis megmaradt bennem a kérdés, hogy jó-e az akár a nézőnek, akár a választópolgárnak, ha ennyire leuralja a mozivásznakat a pártpolitika. A filmeket megnézve semmiképp sem tudok határozott igennel válaszolni erre a dilemmára.
