A templomromboló, hívő közösségeket zaklató kínai elnök olyan szívélyes pártállami fogadtatásban részesült, hogy még a kormány egyik kedvenc lapjában is feltűnt vendégszerzőként.
Hszi Csin-ping a megszokott diplomáciai udvariasságokat messze felülmúlóan barátságos, szinte rajongói üdvözlése összhangban van az elmúlt évek kormányzati irányvonalával: a még nem létező Fudan Egyetemre máris elköltött közpénzmilliárdoktól a kínai hitelből kínai alvállalkozókkal megvalósuló vasútépítési projekten át a járműipari beruházások nagyvonalú támogatásáig félreérthetetlen gesztusok jelzik a barátkozási szándékot. A Nemzeti Együttműködés Rendszere ezen törekvésének számos oka lehet, hazánk geopolitikai helyzetétől a világtrendek változásáig.
Lehet – és talán kell is – egy ország vezetésének jóban lennie egy nagyhatalom akár nem szimpatikus vezetőivel, előrelátó, bölcs döntésekkel megvalósítania hasznos együttműködéseket.
Amit nem lehet: keresztényüldözőkért rajongani, közben a kereszténység védelmezőjének lenni.
A kettő egyszerre nem megy – senki nem szolgálhat két úrnak egyszerre (Máté evangéliuma, 6. fejezet 24. vers). Egy szerény, diszkrét állami fogadtatás nem lenne védhetetlen, de egy elszánt keresztényüldöző lelkes körberajongása a legkevésbé sem keresztényi cselekedet.
Hogy Kínában pontosan milyen helyzetben vannak a keresztények, arról azért is nehéz pontos képet alkotni, mert az óriási ázsiai állam nem a nyitottságáról, átláthatóságáról híres. Támpontként szolgálhat az Open Doors szervezet legutóbbi jelentése, amely szerint csak 2023-ban 10 ezer templomot zártak be Kínában. Korábban az USA is felemelte szavát a kínai vallásüldözés miatt. A Vatikán eközben elkötelezetten keresi a párbeszéd lehetőségét, amely Ferenc pápa hatására a korábbinál kétségkívül pozitívabb szakaszába lépett. Hogy mennyire összetett és konfliktusos ez a kapcsolat, az is szemlélteti, hogy a két állam 2018-ban titkos paktumot kötött, amint erre a Salát Gergely Kína-szakértővel készült interjú is kitér.
Ami nagy bizonyossággal állítható: a kínai emberek körében más vallások jelenlétével együtt virágzik a kereszténység, de ez legfeljebb annyiban köszönhető a kínai állami vezetésnek, amennyiben a Római Birodalom keresztényüldözései hozzájárultak az akkor újnak számító vallás rohamos elterjedéséhez. A kínai állam regisztrálja és ellenőrzi a vallási közösségeket, ami kordában tartást is jelent, akik pedig kívül esnek a „bevett” egyházi csoportokon, azokat zaklatják, felszámolják, a lelkészeket átnevelő táborba deportálják. Hogy miként néz ki ez a gyakorlatban, annak szemléltetésére itt olvasható beszámoló egy konkrét állami templomrombolásról.
Magyar párhuzamként megemlíthető, hogy
Kínában is létezik a politikai kereszténység sajátos formája:
a kommunista ideológia és a templomba járás valahogyan megfér egyszerre a fejekben és a szívekben. Vagyis aki a kínai pártállami vezetés elvárásai szerint képes vallásos életet élni, annak kevés bántódása eshet. Nem igaz tehát, hogy ne lehetne Kínában is imádkozni, vallást gyakorolni, de ez csak olyan feltételekkel tehető meg, amelyek aligha teszik lehetővé a keresztény hitéletet.
Aki ennél is részletesebb képet szeretne kapni a kínai keresztények helyzetéről, hálás lehet Sólyom László egykori köztársasági elnökünknek, aki élete utolsó éveit keresztény tematikájú könyvek fordításának szentelte, a sort pedig az alábbi két kötet zárta: A keresztény vallás Kínában és Vallási élet Kínában. Az a megtiszteltetés érte a Szemléleket, hogy a közelmúltban elhunyt korábbi államfő megosztotta szerkesztőségünkkel – és rajtunk keresztül olvasóinkkal is – az egyik ilyen kiadvány fordítói reflexióját.
Sólyom László sajátos szellemi végrendeletében így fogalmaz: „örülnék, ha munkám nyomán a politikailag is sulykolt „keresztény értékek védőbástyája”-mentalitáson ablak nyílna a világ immár más úton járó kereszténysége távlataira és próbatételeire”.
Ha a mi kormányunk ekkora rajongással fogadja egy vallásüldöző rezsim vezetőjét, vajon milyen távlatai lehetnek a magyarországi kereszténységnek?
