A néhány napja napja elhunyt rajzfilmrendezőről, a Nemzet Művészéről egykori osztálytársa osztotta meg emlék-gondolatait a Szemlélekkel.
– Ön fogja temetni nagy életpályát bejárt egykori osztálytársát. Milyen érzésekkel készül erre a végső földi búcsúra?
– A névsorban Jankovics Marcell kettővel volt előttem. Névsorolvasáskor közel voltunk… Nem egyszer én következtem utána a felelésben. Nyolcvanadik évünkben vagyunk. Búcsúzunk. Visszanézünk – már nem „félutamból”.
A pannonhalmi gimnázium ballagó éneke van a fülemben: „Szól az ének búcsúzóra, / vén diáknak ballagóra. / Messze visznek már a léptek, / vissza talán sose térek…”
Négy évig voltunk ugyanannak az iskolának, ugyanannak a diákotthonnak a tanulói. Nehéz elmondani, milyen szoros kapcsolatokat tud kialakítani ez az összezártság, ami ugyanakkor kifejezhetetlen távlatokat is megnyitott számunkra. Elgondolkodom: honnan volt erőnk a helytállásra? Kavarognak bennem a diákkori emlékek, majd a későbbi találkozások, éjszakába nyúló beszélgetések emlékei. Nagy nyilvánosság előtt kell vallanom hitről, kételyekről, misztériumról. Búcsúvétel, igen, de abban a tudatban, hogy hamarosan talán nekem is lejár az időm… és ebben a helyzetben nem lehet „papolni”, de hitelesen kell szólni életről és halálról, s arról, hogy „az Isten van valamiképpen minden gondolatnak alján.” (Ady)
– Mi, nagyon sokan a felnőtt, neves alkotót, közéleti személyiséget ismertük Jankovics Marcellben. Mi az a jellemvonás, ami Ön szerint már fiatalként is meghatározta őt, s ami aztán kibontakozott sokszínű tevékenységében?
– Tehetségét láttuk. De nem volt magamutogató ember.
Szívesen illusztrálta az osztályújságot. Karikatúrái közül jó néhányat őrzök. Fogékony volt. Érzékeny a szépre. Néha félénk volt, visszahúzódó. Néha hangosan kritikus.
De ugyanúgy tudott kamaszként lázadni, mint mindannyian. Nem láttuk, nem láthattuk, hogy a magból mi fog kifejlődni. Örülünk, hogy büszkék lehetünk rá. A magunkénak éreztük mindig. Hozzánk tartozott. Hozzánk tartozik.
– Lehet-e valami köze a legendás pannonhalmi „mozinak” ahhoz, hogy a diák Marcellből filmes géniusz vált?
– Volt már mozi a mi diákkorunkban is. De Jankovics Marcell nem „filmes” ember volt.
A mozi ugyanúgy hathatott rá, mint a bazilika középkori ívei, vagy a csodálatos naplementék a torony előtti bástyáról.
A jobb szó híján „mozifilm” és az animációs film egészen más műfaj. Talán mélyebben hatott rá a mozinál az a jelkép-világ, amelyben éltünk, amely körülvett minket, s amely hozzátartozik a kereszténységhez és hozzátartozik a magyar önazonossághoz.
* * *
