Egy köztéri ülőalkalmatosság színeváltozása került a honi közérdeklődés centrumába, és miközben teljesen érthető, hogy miért alakult így, a lényeg nem a színeken van.
„Ki vétkezett, ez, vagy a szülei?” A kérdést a Bibliából idéztem: a megfogalmazói egy vakon született ember kapcsán érdeklődnek Jézusnál, vajon kinek a bűne idézte elő, hogy „ez” – igazából „ő” – testi fogyatékossággal rendelkezik. Első nekifutásra talán merésznek tűnhet párhuzamot vonni a ferencvárosi utcai pad hányatott sorsa és a vak koldus között, ám némi figyelmességgel igenis felfedezhetünk közös érdekességeket.
Hogy a padnak rossz, ami vele történik, aligha kérdéses. Nem hiú celebről van szó, aki médiafigyelemre vágyik. Azon túl, hogy szolgálatra lett tervezve, most épp nem használják, hanem kihasználják. Ráadásul a napi szintű, akár naponként többszöri átfestés aligha tesz jót a felületnek, főleg akkor, ha a mázolók bármit rákennek, ami festéknek minősül, legyen az vízbázisú vagy sem, lazúr, zománc, ami épp akad. A fa szerves anyag, amit hiába vágtak ki, mozog, „lélegzik” – ha hagyják. Nem láttam minden egyes festési akcióról részletes képeket, de ha nem csiszolták le az új színvilág felhordása előtt a korábbi lakkréteget, gyanítható, hogy ennek a padnak, legalábbis a lécezetnek a napjai megszámláltattak.
De nem a faanyag védelmében terveztem néhány gondolatot közreadni, még csak nem is színek mentén próbálnék érvelni bármelyik kompozíció mellett – a neutrálisnak szánt barnát is beleértve. Mert ez a történet nem valamelyik színről szól, hanem kis részben a színezőkről, de ennél is lényegesebb az a társadalmi környezet, amiben az oda-vissza átfestészet történik, immár befóliázással is „színesítve”.
Ez a pad lakmusszá, tükörré vált. Bemutatja, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok, mindannyian. Azok is, akik nem festenek, nem fogalmaznak meg nyilvánosan véleményt…
Hogy pontosan mi lenne a teljes üzenet, annak megfogalmazására nem vállalkoznék, hiszen ezernyi árnyalata lehet a befogadásnak, az értelmezésnek, a felismerésnek. De abban bizonyos vagyok, hogy nem indult volna be ez a padfestészet, ha Magyarországon őszinte, vitális, hiteles, sokszínű, emberséges lenne a közbeszéd, a közgondolkodás. Ez a pad arról beszél a maga módján, hogy mindez nem adottság – és ez aligha újdonság.
Tucatnyi éve közpénzből, központilag zajlik az erre fogékony magyar emberek látókörének monokrómosítása, az árnyalatok radírozása, a kontrasztosítás. Ugyanez kevésbé vizuális kifejezésekkel úgy hangzik, hogy kirekesztés, félelemkeltés, ellenségképek generálása, uszítás, hiszterizálás. Bőven vannak kihívások, problémák a világban, ám hazai téren nem az oktatás, az egészségügy, az infláció, a migráció, a klímavédelem, a népességfogyás az elsődleges veszélyforrás, hanem az, hogy utáljuk magunkat. „Mi magyarok” a „nem mi magyarokat”, „nemzetiek” a „nem nemzetieket”, jobbosok a balosokat, rubelesek a dollárosokat.
Ez a pad erről beszél. És
azért válhatott egy pad hatékony üzenethordozóvá, mert elfogytak a vélemény kifejezésének normális terei és eszközei.
A népszavazás intézménye praktikusan felszámolódott, szavazhatsz bárkire, úgyis az nyer, aki több erőforrást képes a maga céljaira felhasználni, a „közszolgálat” pedig olyan rossz viccé devalválódott, amin lassan már tényleg képesek vagyunk nevetni. Mert a sírás nem segít, erre nyilván rájöttünk.
Amíg bombás plakátok ezreivel nyomatékosítanak valamiféle békepártiságot, amíg minden közteret (a közmédia tereit is ideértve) elárasztanak a magyarok 97 százalékáról hazudozó üzenetek, addig egyetlen pad sokszínűre festésén felháborodni legalábbis elgondolkodtató.
De naivak se legyünk: ez a pad nem véletlenül épp most szivárványosodott el. A festéshullám kezdeményezői a Pride kapcsán világosan ki akarták fejezni, hogy számukra örömteli az, ami másokat elriaszt, hogy elnyomva érzik magukat, hogy szeretnének több jogot, mozgásteret, elfogadást. Ez lehet egy legitim vitaalap, sőt nagyon is az, hiszen a magyarok nem azonosak egyetlen „mimagyarokozó” ember és hívei csoportjával. Magyarország sokszínű, sokoldalú, rengeteg árnyalat létezik benne. És a legkevésbé sem keresztény – ez az agyonfestett pad másik fontos üzenete.
Merthogy
pont annyira lehet tűzzel-vassal kereszténnyé tenni egy társadalmat, ahogy lefóliázással.
Pont annyi kereszténységet tartalmaz a közbeszédet indulatos személyeskedések terepévé torzító jelenlegi hatalmi berendezkedés, amennyi látszik az erdőmentes lomkoronasétányról körültekintve. „Gyümölcseiről ismerni meg a fát.” Egy újabb szentírási idézet…
Ahogy a vakon született ember vaksága nem elsősorban róla, nem is a szüleiről szól, úgy ez a pad sem festékről, színekről szól. Arról szól, hogy mit kezdünk magával a jelenséggel, a helyzettel. Vajon mi fog megnyilvánulni általa, minek, kinek a szellemisége járja át a szívünket ebbe a sajátos tükörbe belenézve?
Ahogy már korábban megírtam, nem mennék el a Pride felvonulására, szerintem a saját nemükhöz vonzódók jelentős részének sem használ ez a rendezvény. De az, hogy ezt gondolom helyesnek, nem akadályozott meg abban, hogy másodmagammal leüljünk a Budapest Pride főszervezőivel, és őszintén ütköztessük a nézeteinket. Lehet így is. Ha így próbálnánk megszólítani, megérteni, dialógus által formálni is egymást, szerintem mindannyian egy kicsit boldogabbak lennénk. Még az a pad is, mert maradhatna annak, amivé tervezve lett: egy köztéri ülőalkalmatosság, ami nem a befeszülésünket, hanem a pihenésünket szolgálja.
