A neveléskutató azt is mondja, hogy vegyük észre és mondjuk ki, ami jó. A két ünnep között arról beszélgettünk, hogyan javíthatna az organikus pedagógia a társadalmi párbeszéd állapotán.
– Két évvel ezelőtt jelent meg egy cikked a lélekgyilkos cinizmusról, de a téma most is aktuális. Mit gondolsz a mai közbeszédről?
– Akkor azért gondoltam fontosnak, hogy írjak a témában, mert megfigyeltem, hogy már az óvodában, az óvónők egymás közti kommunikációjában is lehet cinikus beszédet hallani. Ez nem az ő munkájukat minősíti, hanem megmutatja, hogy a cinizmus az életünk minden területét átszőtte, és észre sem vesszük, hogy maradandó sebeket okozunk vele egymásnak. Ezt továbbgondolva felmerül a kérdés, hogy mi történik akkor, ha szándékosan is „meg akarunk valamit mondani a másiknak”. Gyökössy Endre szavaival szólva: „vannak lassan ölő mondatok.”
– Mit látsz megoldásnak?
– Én azt hiszem, hogy elfelejtettünk vigyázni a szavainkra. Nem a hallgatást értem alatta, hiszen amit szeretnénk elmondani, azt el kell mondani. Akiért felelősséget érzek, azzal szemben meg kell fogalmaznom adott esetben negatív véleményt is, de biztosan nem úgy, hogy „ami a szívemen, az a számon”, nem akkor, amikor én akarom, és különösen nem azokkal az indulatokkal átitatva, amik éppen bennem dúlnak. Ezt a kommunikációt tanulni kell, ezért a nevelés ebből a szempontból is nagyon-nagyon fontos. Tudjuk, hogy elsősorban a minta nevel, ezért a szülőket is tanítani kellene, hiszen a közbeszédben nem a gyermekek vesznek részt, hanem azok a felnőttek, akikről a gyerekek a példát veszik – akár akarjuk, akár nem.
– Mi az első lépés?
– Először is segítene a tudatosítás: mindenki legyen tisztában azzal, hogy nagyon sokat ártunk az indulatvezérelt kommunikációval. De nem is kell ehhez indulat, vagy elmérgesedett kapcsolat – pusztán a jópofaság is szül ilyen mondatokat, a legjobb szándékunk mellett is. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy
az idegrendszer a kritikus megjegyzéseinkre pont úgy reagál, mint a fizikai fájdalomra.
Ez a legenyhébb kritikára is igaz. Régóta kiabálja a szakma, hogy a 3:1 arány egy élő valóság: csak attól a személytől tudjuk elfogadni a jogos, jól megfogalmazott kritikát, akitől a közelmúltban 3 építő, igenlő gesztust kaptunk. Ha hozzánk közel állóról, vagy fejletlen személyiségről, esetleg gyermekről van szó, akkor ez az arány 5:1! Kicsit gondoljuk át, milyen megjegyzéseket engedünk meg magunknak a családtagjaink, gyermekeink felé! Hol van ez az 5:1 arány? Manapság elterjedt szólam, hogy „nem akarlak szembe dicsérni”. De hát miért nem? Kinek fáj az? Ha valami helyénvaló, ha észreveszünk egy erőfeszítést, azt ki kell mondani, meg kell dicsérni! A bencés regulának egy pontja a következő: Mondd ki a jót! Szent Benedek ezt egy közösség alapszabályává tette: bene dicere – érdekes, hogy a benedictus, az áldott szó is ebből az összetételből származik. A jót ki kell mondani! Ezt mi is átvehetnénk, hiszen ezáltal a kritikát is könnyebben el tudnánk fogadni, és megjegyzéseinkkel, beszólásainkkal nem az egymás közti távolságot növelnénk. Úgy gondolom, ez napjaink legalattomosabb veszélye. Ha ugyanis megbomlanak a kapcsolataink, szinte ösztönösen rögtön védekezünk, támadunk vagy hárítunk, amivel tovább növeljük a távolságot. Lélektani alaptörvény, hogy ha nem tudunk kapcsolódni, akkor megpróbáljuk hangsúlyozni a különbségeket, mert
az ember alaptermészete a kapcsolat – olyan fontos, mint a levegő.
Alapszükséglet, ezért is mondjuk, hogy társas lények vagyunk. Tehát, ha nem tudunk kapcsolódni, meg kell magyaráznunk magunknak, hogy ez miért nem sikerül. És gazdag a választék: mert oltatlan, baloldali, másik családból való, ez férfi, ez nő, ilyen iskolába jár, hordozza a babáját, szoptat vagy nem. Különbözőségeket mindenben lehet találni. Tanár vagyok, az iskola ügyeire sok oldalról rálátok. Nagyon szomorú dolog, hogy annyi mindent megtanítunk a gyerekeknek, az atommaghasadástól kezdve a világűrig, de arról, hogy az ember és ember közti kapcsolatok hogyan működnek, alig esik szó, az is a „futottak még” kategóriában, hiszen nem osztályozható, nem versenyeztethető, nem érettségi vagy felvételi követelmény – „csak” a mindennapi boldogulásunk függ tőle. Észre sem vesszük, és nekimegyünk a házastársunknak, nem értünk szót a gyerekeinkkel, az anyósunkkal, a főnökünkkel, széthúzás lesz a munkahelyi teamben, és a csapatépítő tréning sem segít…
– Miként hívható fel a figyelem a téma fontosságára, hogyan érhető el, hogy ne csak azt várjuk, hogy a másik változzon meg?
– A változás alulról felfelé, tehát a neveléssel, és persze az önneveléssel kezdődik el. Tömegeket nem lehet nevelni – vannak próbálkozások, de nem lesz sikeres. Az élet növekedése mindig belülről, a kicsitől a nagy felé vezet: lassanként kis oázisokat teremthetünk, és családunkban, közösségünkben, baráti körünkben, saját kapcsolatainkban mondhatjuk ki, hogy nem tűrjük el ezt a kommunikációt. Akinek fájnak az anyósviccek, a szőke nős viccek, az emelje fel a szavát a munkahelyén. Kicsinek tűnő nagy dolgok ezek. Teréz anya, aki a világbékét munkálta, rendre hangsúlyozta, hogy a családban kezdjük el a békesség megteremtését. Ha erre figyelünk, egyre szélesedni fog ez a kör, amit átitat ez a szemlélet. A közbeszédben is lehetne sikk, hogy egy rosszul feltett kérdésre szándékosan más stílusban érkezik a válasz. Nem kellene felvenni a szurkálódást, a gunyorosságot, a másik mondanivalójának kiforgatását.
Így, karácsony elmúltával még elevenen él bennünk a csoda, amit ünnepeltünk: Isten egy csecsemőt küldött a Földre. És itt hagyta, hogy a világ megváltója 30 évig csendesen élje egy názáreti család hétköznapjait. Végül micsoda hatékonysága lett!? Több mint kétezer éve ünneplik azok is, akik azt sem tudják, hogy az időszámításuk is vele kezdődik. Ha nem mint Megváltóra, hanem csak mint egy igen nagy hatású tanítóra tekintünk, akkor is azt látjuk, hogy pár emberrel kezdte Ő maga is, nem a tömeggel dolgozott.
Visszatérve az alaptémánkhoz, azt hiszem,
mindenkinek meg kellene tanítani azt az alaptételt, hogy hogyan is keletkezik a harag.
Harag akkor keletkezik, ha egy számunkra fontos dolog veszélybe kerül. Ezt tehát mindenki átéli, nincs olyan jámbor vagy szent ember, aki olykor ne lenne haragos, hiszen előfordul, hogy egy számára fontos dolog veszélybe kerül. Jézus is többször felindult, mikor pl. a tanítása került veszélybe, de nem ragadt bele a helyzetbe. Az emmauszi tanítványokat kíséri az úton, amikor éppen mindent maguk után hagyva ballagnak Jeruzsálemtől távolodva. Megsebzett lábbal gyalogol Jézus is, meghallgatja saját sztoriját, nem fedi fel magát. Elfogadja, hogy egy számukra fontos dolog veszélybe került, hogy megingott a bizalmuk, hiszen úgy látták, vége az ígéretes történetnek, vissza kell menniük. Tegyünk mi is így! Mielőtt kritikát fogalmazunk meg, próbáljuk megérteni, mi lehet az oka a másik viselkedésének! És vegyük észre, ami jó! Próbáljuk kimondani, ami jó! Keressünk legalább egy dolgot, ami bennünk közös és összeköt! A porszívóügynököknek megtanítják, hogyan kell egy ügyféllel úgy bánni, hogy megvegye a terméket: először fogd be a szád, hallgasd meg, nézz a szemébe, mosolyogj stb. De a pedagógusoknak, a szülőknek, a közszereplőknek, senkinek nem tanítjuk meg ezeket a fogásokat. Pedig mennyire hasznos lenne a párkapcsolatokban, az oktatásban, a nevelésben és mindenhol! Az a tapasztalatom, hogy ez igenis érdekli az embereket: mindannyian szomjazunk arra, hogy jó kapcsolatban legyünk egymással, hogy szeressünk és szerethessünk, ezt pedig nem lehet egyedül… Mérgező légkörben nem tudunk továbblépni, építkezni. Ebben az „egy hajóban evezünk”, a „fogjunk össze, emberek” csak üres szavak maradnak. Saját magunk irtjuk ki a levegőt magunk körül.
– Oázisépítésre remek lehetőség az Organikus Pedagógia. Úgy gondolod, ez teljes körűen kidolgozott módszer, ami kisgyermekkortól fogva integrálható a mai oktatásba?
– Abszolút, mert ez inkább egy szemléletmód, mint módszer. Alapelvekre épülő befogadó pedagógia, ami egészen az emberi lét mélyére, a gyökerek felé mutat, azt keresve, mitől növekszik az élet. Rokonságot mutat Szent Ignác, Montessori vagy Don Bosco pedagógiájával, de a Waldorf-féle módszerekkel is találhatunk közös nevezőt. Ahogy a Szentírás mondja, ismerjetek meg mindent, és ami jó, tartsátok meg. Az Organikus Pedagógiánál ez valósul meg. Nem a nagy és új felfedezéseken alapul, hanem az eddig felhalmozott hatalmas tudáson, amiből kiemeli azt, ami az Isten képmására teremtett ember életének növekedését szolgálja. Kezdeti egyszerű példánknál maradva, ha például organikus szemmel tekintünk a kritikára, először megvizsgáljuk, hogy hosszú távon a növekedést szolgálja-e? Mit tegyek, hogy az élet, a kapcsolat növekedjen? Ezért szeretnénk építő kritikáról beszélni… Vagy a tanításban mi szolgálja hosszú távon az életet, és nem csak a holnaputáni versenyhelyzetet? Mi az, ami a gyermekben a terhelhető szeretetet növeli? Mitől válik erős, eredeti személyiséggé?
– Hol lehet ezt a pedagógiai szemléletet tanulni?
– Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola budapesti campusán indul most januárban is egy két féléves kurzus. Ez már a negyedik évfolyam. Meglepő módon nem csak pedagógusok jelentkeztek: persze a résztvevők között sok tanító, tanár, gyógypedagógus, gyógytornász, művészetterapeuta, zenetanár van, de többen hozták magukkal a házastársukat is. Asztalos, polgármester, informatikus, rendőr, orvos, mentős, védőnő, közgazdász hallgatóink is vannak. Mindenki tudja használni ezt a szemléletmódot, aki emberrel él. A kulcs az, hogy az ember rádöbbenjen, hogy ez egész róla szól, és fontosnak lássa megtanulni, hogy hogyan működik az élet.
– Aki azt hiszi, hogy tudja, hogyan működik az élet, mert mindene megvan, ami megvehető, annak hogyan mutatható meg, hogy hiányzik belőle valami, ami megfizethetetlen?
– A szamarat oda lehet vinni az itatóhoz, de inni nem tudunk helyette. Ahogy Gandhi vagy Teréz anya is a kis oázisában kezdte el a munkát, nem a rendszert próbálta ledönteni, magunk is a családban tudunk elsőként munkálkodni. Harmonikusan működő családokban is nehéz dolog ez. Az izomzathoz tudnám hasonlítani: ha növelni akarjuk, dolgoznunk kell vele, ami magával hozza az izomlázat, fájdalmat is, de abban rejlik az erő, a terhelhetőség. Örömmel látom, hogy lassan ébredezünk, és gyanút fogunk, hogy az igazi boldogságot nyújtó életminőség nem anyagi jellegű értékeken, és nem is hangos teljesítményeken múlik. Ezt a folyamatot ahhoz lehet hasonlítani, ahogyan annak idején „divatba hozták” a víz nélkülözhetetlenségét. 20 éve alig akadt ember, akinek a táskájában lapult egy kis innivaló. Mára annyira belénk ültették a folyadékfogyasztás fontosságát, hogy a pedagógusok azon vitáznak a tanári szobában, hogy lehet-e inni a 45 perces óra alatt vagy sem. És nem is botránkoztat meg senkit, mert ugye egy nagyon fontosnak ítélt dologról van szó. És ma már egyformán fontosnak látja ezt a kérdést a sportoló, az orvos, a kozmetikus, sőt már a gyerekek is. Bízom benne, hogy az Organikus Pedagógia is hasonló módon terjed majd a világunkban, ahogy egyre többen döbbennek rá, hogy
a kapcsolat az ember számára nélkülözhetetlen: a kapcsolat maga az élet.
– Képezzük ki magunkat porszívóügynökké, ahol a porszívó lesz a kapcsolat?
– Nagyszüleink, dédszüleink természetesebb módon élték meg a kapcsolataikat. Nagy családokban, kis falvakban elkerülhetetlen volt a kapcsolódás kialakulása. Edzette is ez az életkörülmény az akkoriak kapcsolatlétesítő képességét. A családok közti fizikai távolság növekedése magával hozta az elszigetelődést: költözés a városba, másik megyébe, vagy csak a munkahely van másik településen. A gyerek intézményben nő fel, a szülő többet dolgozik, mint amennyit otthon van. Nincs kapcsolat a nagymamával, a szomszéddal. Az intézményekben tömeg van, de kapcsolat alig. Mintha atomizálódnának a közösségeink. Az ember keresi a kapcsolódást, de gyakran személyek helyett csak „dolgokat” talál. Onnan azután továbblép egy újabb kapcsolódás ígérete, a számítógép felé, ami egy becsapás, mert az sem azt nyújtja neki, amit keres. Marad a szomjúság. Az Organikus Pedagógia képzéssel a tiszta forráshoz vezető utakat szeretnénk megmutatni.
