A nyugalmazott egyházügyi címzetes államtitkár szerint meg kellene teremteni az egyházak mindenkori politikától független gazdálkodásának feltételeit.
Platthy Iván szerkesztőségünkhöz eljuttatott írásában az állam és az egyházak viszonylatában a rendszerváltás óta elmaradt vagy félbeszakadt intézkedésekre hívja fel a figyelmet. Gondolatait változtatás nélkül tesszük közzé.
***
Az egyházak finanszírozásának dilemmái a rendszerváltástól napjainkig
Érdemes végiggondolni, hogy hogyan alakult a rendszerváltás óta a Magyarországon működő egyházak, felekezetek és vallási közösségek – különös tekintettel a hitéleti és közfeladataik zavartalan ellátásához szükséges – jogi és gazdasági feltételeinek megteremtése.
Az Állami Egyházügyi Hivatal 1989. július 1-jével való, jogutód nélküli megszüntetését követően az egyházak teljes szabadságát biztosító rendszer kialakítása érdekében az állam és az egyházak közötti mellérendelt viszonyból adódó folyamatos párbeszéd koordinálására a Kormány a Művelődési Minisztériumot hatalmazta fel. Az itt létrejött Egyházi Főosztály feladata volt, hogy az egyházak által delegált képviselőkkel együtt alakítsák ki a folyamatos párbeszédhez szükséges jogi és gyakorlati rendszert.
Platthy Iván a Németh-kormány idején, az Állami Egyházügyi Hivatal jogutód nélküli megszűnését követően, Glatz Ferenc művelődési miniszter felkérésére szervezte meg az állam és az egyházak közötti koordinációt. A minisztériumon belül létrehozta az Egyházi Főosztályt, melynek feladata – az egyházakkal együttműködve – az állam és az egyházak közötti kapcsolattartás kormányzati teendőinek ellátása, valamint a kormány egyházpolitikai döntéseinek előkészítése volt. Az Antall- és Boross-kormány idején is hivatalában maradt. 1995-ben, a Horn-kormány idején Göncz Árpád köztársasági elnök a Miniszterelnöki Hivatal Egyházi Kapcsolatok Államtitkárságának élére nevezte ki. Ebből a tisztségéből 1998. július 9-én mentették fel, 1999. január 1-jén ment nyugdíjba.
Ennek megfelelően – az Alkotmány alapján – az egyházakkal közösen kialakított „a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról” szóló 1990. évi IV. számú alkotmányerejű (mai szóval sarkalatos) törvény, melyet az Országgyűlés egy ellenszavazattal hagyott jóvá, jó alap volt az egyházak teljes szabadságának garantálásához, értékmegőrző és értékteremtő tevékenységük újraindulásához. Ez a törvény biztosította a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék közötti, 1990-ben Budapesten Agostino Casaroli bíboros államtitkár és Németh Miklós miniszterelnök által aláírt, a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről szóló dokumentumot.
Erre a törvényre épült „a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről” szóló 1991. évi XXXII. törvény, amely elősegítette az 1948-ban államosított egyházi, úgynevezett házas (egykor hit- és közéleti tevékenységet ellátó épülettel is rendelkező) ingatlanok visszaigénylését, a hitéleti és közfeladatokkal kapcsolatos állampolgári igények (pl. oktatás-nevelés, gyermek- és ifjúságvédelem, kultúra, művészetek, műemlékvédelem, közgyűjtemények, hagyományok és új hagyományok kialakítása, valamint szociális, karitatív, egészségügyi szolgáltatások stb.) kielégítésében való részvételüket.
E két törvény alapján az elmúlt harminc év alatt az egyházak – hitéleti feladataik ellátásán túl – jelentős szerepet vállaltak az állam kötelező feladatainak ellátásában.
A közfeladatokban való részvételük zavartalan ellátásához szükséges pénzügyi működési feltételeket – a szektorsemleges finanszírozás elvének érvényesülésével – ma is a már említett 1990. évi IV. törvény előírásai garantálják.
A Magyar Kormány kezdeményezésére az Apostoli Szentszékkel 1997-ben Rómában aláírt Megállapodást is a fenti törvények figyelembevételével készítette elő a két állam által delegált vegyesbizottság. Ez a nemzetközi megállapodás elsősorban a Magyar Állam és a Magyar Katolikus Egyház közötti, anyagi természetű kérdésekben adott garanciákat a közfeladatok zavartalan ellátásához, az alábbiak szerint:
– Az egyház által fenntartott intézmények normatív finanszírozása kiegészítő normatíva biztosításával válhat teljessé, valamint az egyházi felsőoktatás és a közgyűjtemények támogatását is garantálja az állam.
– (Az olasz és a spanyol gyakorlathoz hasonlóan) az adófizető állampolgár a személyi jövedelemadója 1 százalékával az általa megjelölt egyház javára szabad felhasználású támogatást adhat.
– A volt egyházi ingatlanok tulajdonrendezése kapcsán, ha az egyház az állam javára lemond a jogosan visszaigényelhető házas ingatlanjairól, akkor az állam azok összértékének 5%-os kamatát inflációs rátával kezelt örökös járadékként biztosítja, melyet az egyház szabadon felhasználhat.
A Magyarországon működő egyházak, felekezetek és vallási közösségek – mint nem nemzetközi jogalanyok – számára csak törvénymódosításokkal lehetett biztosítani a Szentszékkel megkötött megállapodásban levő lehetőségeket, melyeket az Országgyűlés még 1997-ben elfogadott. A Kormány végül – az egyenlő elbírálás elvének megfelelően – hat egyházzal, felekezettel és vallási közösséggel kötött 1999-ben hasonló megállapodásokat, egy úgynevezett kiegészítő járadék bevezetésével, amit később korrigált a Magyar Katolikus Egyház esetében is.
Az alábbiakban sorra veszem azokat a dilemmákat, melyek hatékony feloldása elősegíthetné az egyházak önálló gazdálkodásának a rendszerváltáskor megkezdett, de máig befejezetlen megteremtését:
1. Abban az esetben, mikor az egyházak közfeladatot látnak el, az intézmények működtetésénél – a fent említett törvények alapján, államközi megállapodással is biztosítva – érvényesül a szektorsemleges finanszírozás elve.
A hitélet végzéséhez szükséges infrastruktúra (személyi költségek, templomok, zsinagógák, parókiák) működtetéséhez azonban meg kellene teremteni a mindenkori politikától független feltételeket.
Kis előrelépések történtek ugyan ezen a területen is, de a személyi jövedelemadó 1 százaléka lassan elveszti funkcióját, ha egyjegyűvé csökken annak mértéke; illetve a már említett, az államnak felajánlott ingatlanok után járó 5 százalékos kamat, amit az eredeti megállapodás szerint a nemzetközi valutakosár (70 százalék német márka, illetve euró és 30 százalék USA dollár) szerint kellene biztosítani. A mindenkori politikától független gazdálkodás tehát nem megoldott. EZ AZ ELSŐ FINANSZÍROZÁSI DILEMMA.
2. Meg kell jegyezni, hogy a rendszerváltás időszakában az egyházakkal közösen kidolgozott jogi és gyakorlati rendszer példaértékűnek számított, nem csak a volt szocialista országok számára. Az 1997. március 3-5. között Budapesten tartott, az ENSZ mellett működő Lelkiismereti és Vallásszabadság Világszövetsége (IRLA), valamint az Európai Tanács, a Magyar Országgyűlés és a Magyar Kormány által szervezett nemzetközi konferencián a hétéves magyar gyakorlat pozitív megítélést kapott a világ minden tájáról érkezett, e témában érintettek részéről. Itt hangzott el egy lengyel képviselő szájából, hogy „a magyar modell”-t meg kell ismernie a világ országainak. Végül tizenöt pontból álló Budapesti Ajánlást fogalmazott meg a konferencia, amit az IRLA négy nyelvre lefordítva eljuttatott minden ország vezetőjének. Nemzetközi megítélésünk – a Szentszékkel kötött Megállapodásban rögzítettekkel együtt – a Vatikán számára is példaértékűvé vált. Az első Orbán-kormány időszakában kialakított, a közepes, illetve kistelepülések lelkipásztorainak a hitéleti feladataik finanszírozására adott, kiegészítő adómentes állami jövedelem bevezetése nem bizonyult szerencsés megoldásnak. Az állam és az egyház szétválasztásának elvével ez nem volt szinkronban, és a két szervezet közös, embert szolgáló viszonyát 1999-től mellérendelt helyett alá-fölérendeltté alakította. A lelkipásztorok megnövekedett feladataikhoz szükséges megélhetési jövedelem biztosítását nem az államnak kell megoldania, hanem az egyháznak. EZ A MÁSODIK FINANSZÍROZÁSI DILEMMA.
3. Sajnos nem érvényesül a szektorsemleges finanszírozás elve az egyházak által fenntartott intézmények, épületek rekonstrukcióinak, fejlesztéseinek hosszútávra biztosított jogi és gyakorlati rendszerében. A rendszerváltozás után az egyházakkal és a pénzügyi kormányzattal közösen kidolgozott „címzett és céltámogatási rendszer” (pl. egyházi oktatási intézmények rekonstrukciója és fejlesztése, az egyházi szociális intézmények rekonstrukciója és fejlesztése stb.) megszűnt. Korábban a költségvetésben külön-külön jogcímként szerepelt például a Bethesda Kórház, a Szent István Bazilika, vagy a Dohány utcai Zsinagóga. Ma már nincsenek a költségvetésben ilyen címzettek, pedig éppen ez adna kiszámíthatóságot és tervezhetőséget az egyházak számára az aktuális és általuk rangsorolt felújítások és fejlesztések megvalósításához, nem az előre nem tervezett, ad hoc-szerű, kiszámíthatatlan időben javasolt pénzügyi lehetőségekre beadható pályázatok. EZ A HARMADIK FINANSZÍROZÁSI DILEMMA.
4. A fent említett dilemmák megszüntetésére az egyházak önálló gazdálkodásának megteremtése lehet az igazi megoldás, mégpedig úgy, hogy a politikának – az érintett egyházakkal közösen –
a hetvenhat évvel ezelőtt elkobzott egyházi vagyon jogi rendezését kellene napirendre tűzni elsőként.
Annak idején zömében a hívők vagy a kegyurak adományaiból egy-egy egyházközség templomainak, parókiáinak, lelkipásztorainak működését az úgynevezett papi földek jövedelmei biztosították. Ezen elkobzott birtokok természetben való visszaadására az eltelt időszak változásainak figyelembevételével ugyan nem kerülhet sor, de a vagyon értékének közös megállapítására igen, mely meghatározhatja az érintett egyházak, felekezetek kárpótlási összegét. Ezen összeg, és az állam javára lemondott egykori egyházi ingatlanokért kapott százalékos kamat örökös inflációval kezelt összegének összevonásával az egyház hitéleti feladatainak ellátásához szükséges összeget kellene az államnak biztosítania az egyház számára. Természetesen ezáltal a lelkipásztorok jövedelemkiegészítésének állami biztosítása megszűnik, azt az egyház saját döntésére bízva, a közösen meghatározott összeg kamatából. EZ A NEGYEDIK FINANSZÍROZÁSI DILEMMA.
5. Érdemes áttekinteni az egyházak jogalkotásban való részvételének alakulását az egyházak társadalomban való részvételének függvényében. Az egyházak részt vesznek a közfeladatok ellátásában, az elmúlt harminc évben újra jelentős mértékben vannak jelen az embert szolgáló különböző intézmények rendszerében, a születéstől a halálig. Ezért
a jogalkotónak az egyes aktuális kérdések szabályozásának koncepcionális szakaszában is be kellene vonnia az érintett egyházakat
(közoktatás, felsőoktatás, gyermek- és ifjúságvédelem, családvédelem, népességfogyás megállítása, hajléktalanok és szegények gondozása, karitatív, szociális, egészségügyi intézmények működtetése, műemlékvédelem, vendéglátás és idegenforgalom, turizmus, kulturális értékek megőrzése és terjesztése, kegyeleti kultúra, néphagyomány és népművészet gondozása stb). Ennek a rendezését a jogalkotásról szóló törvényben kellene egyértelművé tenni, vagy kétkamarás parlament létrehozásával lehetne megvalósítani, ahol az egyházak választott vezetői tudnák képviselni közösségeiket a fenti aktuális kérdésekben, természetesen a nemzetiségi önkormányzatok, önkormányzati szövetségek, szakmai érdekképviseleti szervek, a tudomány és a művészet választott képviselőivel együtt. Az egyházak jogalkotásban való részvételének tisztázása lehet AZ ÖTÖDIK MEGOLDÁSRA VÁRÓ DILEMMA.
6. Az egyházak finanszírozási és jogi dilemmáinak orvoslása, illetve megelőzésének
az alapja a rendszeres és folyamatos párbeszéd lenne az állam és az egyházak között.
E feladat rendezésénél példa lehetne az Európai Unió működéséről szóló szerződés egyházakra vonatkozó 17. cikkelye: „Az Unió tiszteletben tartja és nem sérti az egyházak és a vallási szervezetek vagy közösségek nemzeti jog szerinti jogállását a tagállamokban.” (…)„Elismerve identitásukat és különleges hozzájárulásukat, az Unió nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet tart fent ezekkel az egyházakkal és szervezetekkel.” Ennek adaptálásával kellene megteremteni Magyarországon is állam és egyház között a folyamatos párbeszéd jogi és szervezeti rendszerét. Az elmúlt harminc év alatt az állam és az egyházak kapcsolatát koordináló kormányzati szervezet volt már Művelődési Minisztérium, Kulturális Minisztérium, Miniszterelnöki Hivatal, főosztály szintű és helyettes államtitkárság szintű, és volt közvetlenül a miniszterelnökhöz kötődő Egyházi Kapcsolatok Államtitkárságaként működő szervezet is, az egyházak által delegált, folyamatos kapcsolatot tartó képviselőkkel együtt. Jelenleg nem működik önálló szervezetként az egyházi koordinációs feladatokat végző szervezet, csak egy államtitkárságon belüli főosztályként, amely nem rendelkezik jelentős jogosítványokkal. EZ A HATODIK, MEGOLDÁSRA VÁRÓ DILEMMA.
7. Ennek kapcsán érdemes lenne az Európai Unióval való közös megállapodás mentén Budapesten létrehozni egy Nemzetközi Konzultációs és Dokumentációs Központot a már idézett 17. cikkely szerinti feladatok végrehajtására. Ennek az intézménynek a fő feladata az volna, hogy az Európai Parlament és az Európai Bizottság elé kerülő napirendek megtárgyalása előtt az egyházi szervezetekkel azokat véleményezteti, természetesen olyan kérdésekben, melyben az egyházak is jelentős szerepet tölthetnek be. Az egyes országok által kialakított gyakorlatok, rendszerek dokumentációinak ismeretében orientálhatja más országok kialakítandó rendszerét (várhatóan csatlakozó további országok esetében is). Ezzel az ország – Európai Unión belüli és kívüli – diplomáciai kapcsolatai is erősödhetnének. EZ A HETEDIK MEGOLDÁSRA VÁRÓ FELADAT.
Platthy Iván
nyugalmazott egyházügyi címzetes államtitkár
