Felszabadultan, boldogan tekint a jövő felé az egykori bencés főapát, izgalommal várja a katolikus egyház megújulásának lépéseit, s olyan részleteket is megoszt gazdag életútjából, amelyek eddig kevésbé voltak ismertek.
– Korszakos főapáti időszakot követően, a nyilvánosságtól visszavonultan élsz Pannonhalmán – a hely neve és szellemisége sokak számára összeforrt tervekkel, lendülettel, aktivitással teli habitusoddal. Hogyan éled meg a jelenlegi, nyugalmasabb élethelyzetedet?
– A rendszerváltás előtt 25 évig éltem viszonylag csendesen a pannonhalmi kolostorban, fiatalok között: tanítottam, a rendtársaim nevelése volt a feladatom. Ebben az időszakban a külvilág dolgaival nem nagyon foglalkoztam, de a felgyorsuló események miatt mégis „porondra kerültem”. Amikor Szakos Gyula püspök úr püspöknek ajánlott, még az is benne volt, hogy koadjutorként székesfehérvári főpásztor lesz belőlem. De ahogy az emberek gyakran megkeverik a kását, az én utamat is megváltoztatták, így lettem egy váratlan fordulattal esztergomi segédpüspök. Az éppen most 70 éves Ternyák Csaba érsek úr is megemlítette a Magyar Kurírban, hogy tőlem vette át a püspökkari titkári feladatot. Így a magyar katolikus egyház újraindulási időszakában, egy új korszak infrastruktúráinak kialakításánál váltam ismertebbé. Azt a lehetőséget láttam magam előtt, hogy az egyház most végre leválhat a hatalomról, a politikáról, sokat tehet saját megújulása érdekében. Püspökként, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkáraként hitvallásom és gyakorlatom szerint kezdettől a II. Vatikáni Zsinat szellemiségét igyekeztem képviselni. Aztán három év múlva, 1991-ben hazakerültem Pannonhalmára, itt is rekonstrukciós feladatokat hagyott rám elődöm, Szennay András főapát úr. Nem kérdezte senki, van-e kedvem hozzá: egy építkezési, megújulási, szabályozási kényszerpályára kerültem, e téren tettem, amit huszonhét évig megtehettem. Nyilvánvaló, hogy ha egy ilyen ember nyugalomba vonul, vagy meghal, kilép a sorból, akkor e korszak minden kezdeményezése az ő nevéhez fűződik. Magam is szembesülök a múltammal, eltűnődöm, hogy volt, amit helyesen láttam, és hát voltak bonyolult, hibás döntések. Ma ugyanúgy szeretem a rendtársaimat, mint főapátként, de most másként szolgálom bencés közösségünket – a nyilvánosság felé nagyon tudatosan nem a rendemet, hanem a bencés lelkületet képviselem. Bármiféle állásfoglalás a mostani főapát dolga. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék benne a szellemi tájékozódásban, hogy ne várnám izgalommal a Ferenc pápa által kezdeményezett szinodális megújulás lépéseit.
Régi bútor vagyok, elfáradtam – elérkeztem életem ádventjéhez. Ez az időszak amellett, hogy évente visszatér a liturgiában, egyszer bekövetkezik a valóságban is.
Minden embernek el kell hagynia ezeket a földi tereket. Nem arról van szó, hogy ma vagy holnap meg akarok halni, de tudatosan készülök. Visszavonultabb korszakomban is igen aktívan telnek a napjaim: írok, dolgozom, következetes szerzetesi napirend szerint próbálok élni. De ha az ember tisztábban szeretne látni az élete kapcsán, akkor vissza kell lépnie, hogy rálátása legyen a dolgokra. Ezzel a távolságtartással szemlélem azt a fájdalmas vergődést és békétlenséget is, ami a világot most jellemzi.
– A helyzeted némileg hasonlít XVI. Benedek emeritus pápaságára, de eszembe jut a taizéi közösség eddigi vezetője, Alois testvér is, aki épp ezekben a napokban adja át az elöljárói posztot utódjának. Azt feltételezem, hogy hátrább lépni egyszerre jelent számodra kihívást, ugyanakkor felszabadulást is, hogy végre nem neked kell a gazdasági, személyügyi, protokolláris dolgokkal foglalkozni.
– Hogyne, ezek mind jelen vannak bennem. Tudatosságra van szükség a visszalépéshez, ki kell tudni mondani: ez most már nem az én feladatom. És ez csodálatos. A bencés regula szerint az elöljárónak egyszemélyi felelőssége van. Ő felel tanítványai minden hibájáért és bűnéért. És ezt a terhet már nem én hordom.
– Nem látják az olvasók, de tényleg felszabadultan, boldogan mondod mindezt.
– Boldogság van bennem. Sok visszajelzés jut el hozzám, melyek szerint azon csodálkoznak a kívülállók, néha a rendtársaim is, hogy aki velem beszél, akár a legkisebb gyerek is, egy derűs embert lát bennem. Nem öndicséretnek szánom, de tényleg tudok nevetni, szabad vagyok – azt mondják: sugárzik belőlem az öröm. A visszavonulás nem jelenti azt, hogy elveszítem az érzékenységemet. Aki kíváncsi a gondolataimra, hogy miből forrásozik a lelki békém, olvassa el a Vigília friss, decemberi számát, amiben leírtam, ki nekem Jézus Krisztus!
– Ha már ádventben vagyunk, eszembe jut a kilenc éve indult Szemlélek első bejegyzésének címe: „Karácsony novemberben, avagy várakozni tanulunk”. Idefelé több autót is láttam árokba csúszva, összekoccanva, mindezt egy kis havazás idézte elő. Még ha képesek lennénk is lelassulni, várakozni, elcsendesedni, egész kereskedelmi hadsereg önti ránk idejekorán a szaloncukrot, csilingelő slágerözönt, hogy nagyjából karácsonyra elegünk legyen az egészből.
– Ferenc pápa humoros megnyilatkozása jut erről eszembe. Ő mondta nemrég, hogy amikor képletesen kitekint a Vatikánból, látja, hogy már megszülettek a Jézuskák, már eladták Rómában is a fél világot… Erre reagált úgy, hogy Jézus nem volt koraszülött. Itt vagyunk versenyhelyzetbe kényszerülve mi, keresztények, akik abban hiszünk, hogy még nem érkezett el a teljesség, erre tekintve próbáljuk az életünket formálni. A szekuláris világ ugyanerre hivatkozva emlegeti, árusítja Jézust, a karácsonyi dekorációval együtt, már ádvent kezdete előtt. Lehet, hogy idén ezt a bibliai idézetet fogom a karácsonyi lapomra írni Izajás könyvéből: „bárcsak szétszakítanád az eget és lejönnél”. Ez a mondat az egész életemet meghatározza, hiszen egyszerre vagyok egy alapvetően vágyakozó, jóra vágyakozó ember, de türelmetlen is. Olyan jó lenne, ha Isten rendet csinálna már ebben a világban! A másik, ami eszembe jut, hogy a karácsony, az ádvent is azt üzeni: minden ember boldogságra, örömre, békére vágyik. Sokszor ezt próbáljuk kereskedelmi úton, pótszerekkel elérni. Ebben az ádventben egyszerre van bennem ez a türelmetlen hit, hogy bárcsak jönnél és szétszakítanád az egeket, és itt lennél velünk, közben az is, hogy Isten a békességünk.
– Tudsz-e valamilyen gyakorlatias tanácsot adni azok számára, akik meg szeretnének úszni egy átlagos bevásárlást csokimikulás-sokk nélkül, akik szeretnék megőrizni a várakozást és a megtestesülés ünnepét annak, ami?
– Olyan pszichés nyomás, tömegőrület vesz körbe bennünket, amivel csak belső döntés útján tudunk szembeszállni. Két évig voltam a magyar hadsereg katonája. Újoncként, „kopasz” korunkban megtanultuk, hogy a hatalom brutális, a hatalom erőszakos. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a beijedt, tapasztalatlan kezdőket hajnali kettőkor riadóztatták. Első éjszaka mindenki egymás fején-hátán átbukdácsolt, a másik ruháját kaptuk magunkra, el is késtünk a sorakozóról. Visszaparancsoltak bennünket, majd kezdtük elölről. Ebben a zűrzavarban azt mondtam magamban: ha mindezt fegyelemben és nyugalommal, tudatossággal csinálom végig, akkor ki tudom kerülni az őrületet. Legközelebb ezt tettem, és sikerült. Magamra parancsoltam, higgadtan felvettem a saját ruháimat, és odaértem pontosan. Ez a kis sztori arról szól, hogy
belsőleg kell szembeszállni azzal a külső kényszerrel, amit a világ ránk akar erőltetni.
Minden embernek hatalma van rá, hogy ne fusson versenyt, ne ő legyen az első a pénztárnál. Nyugodtan lehetünk akár utolsók, akkor is boldogok lehetünk. Ha nem hömpölygünk ezzel az áradattal, ami teljes kimerüléshez vezet, akkor is lehet igazi az ünnepünk.
– Említetted Ferenc pápát és a zűrzavaros világot is. Egyrészt újabb és újabb háborúk érik egymást, de egyesek szerint a katolikus egyház is megújul, szinodálisabbá igyekszik válni, mások nézőpontja alapján kifordul magából, feladja önmagát. Hogyan legyünk jó emberek, jó keresztények a XXI. században?
– Ferenc pápához hasonlóan magam is szeretem leegyszerűsíteni a dolgokat. Úgy kezdődnek az evangéliumok, hogy Jézus odaáll az emberek elé. Hirdette Isten országának örömhírét és meggyógyította a betegeket. A keresztény hit lényege az Isten szeretetéről szóló örömhír. Mi ebből az évezredek során jámborságot, megválthatóságot csináltunk, és az egyház most kétségkívül válságban van. Nekünk ma is az örömhírt kell befogadnunk, megélnünk és továbbadnunk. Az örömhírre támaszkodva új arculatot kell adnunk az egyháznak – a régi módon nem megy. Istentiszteleteinket, közösségi együttlétünket úgy kell alakítani, hogy az együttünneplés, a találkozás át tudja adni az emberek számára, hogy Isten befogad bennünket, örömmel tölt el bennünket, megvigasztal, örömünk és reményünk a szenvedésben. Nem kell új mozgalmat indítanunk, ami 20 éven belül megint ugyanilyen lesz, hanem az élő hitet kell hiteles módon továbbadni. Ehhez elég, ha ránézünk a másikra, ha emberszámba vesszük a kicsit és az öreget egyaránt. Amikor Teréz anyára hivatkozunk, akkor sem a mozgalmára gondolunk, hanem a tetteire, ahogyan emberi és krisztusi módon viszonyult a környezetéhez. A világ is erre vágyik. Az én nyugdíjaskori boldogságom abból is fakad, hogy ráérek odafigyelni a másikra. Ha valaki nem köszön, előre köszönök neki, erre meglepődik, és akkor utána beszélni is kezd velem. Ez az újnak ható keresztény gyakorlat valójában nagyon is régi. Tele van a világ szövegekkel, kiáltványokkal, de ezek láthatóan nem teszik boldogabbá az embert. Valami mást kell kezdenünk egymással, hogy betöltődjék szívünk vágya.
– Amikor azt mondod, hogy válságban van az egyház, azt látom Ferenc pápa ténykedésén, különösen a szinodális folyamat megvalósulásán, hogy nem kapkod nagy reformok irányába, hanem meghív mindenkit a közös asztalhoz, és azt mondja: gyertek, mondjátok el, ami a szívetekben van, beszéljük meg együtt, hogyan tovább!
– Így van. Történt egyszer, hogy egy pár elment a helyi plébánoshoz, mert össze akartak házasodni. A plébános kérte a papírokat, de azok nem voltak rendben, mert az egyik fél nem volt megkeresztelve, a másiknál más hiányzott… A „piramis” nem tudott mit kezdeni a helyzettel: a plébános elküldte a házasulni vágyókat, ahelyett, hogy türelemmel meghallgatta volna őket. Egy kívülálló hozzám irányította ezt a párt, meghallgattam őket – most a legjobb úton vagyunk, hogy hamarosan megeskessem őket. Még fiatal püspökként, Budapesten beállított hozzám egy kedves, fiatal pár. Szerettek volna templomban esküdni, de egyikük sem volt megkeresztelve. Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy miért akarnak egyházi házasságot kötni – nyilván nem csupán az Ave Maria miatt. Az alapoktól kezdtük, a keresztvetéstől, felkészítettem őket, felnőtt keresztények lettek, és utána fényesen megesküdtek a templomban. Ebből következik
a szinodális folyamat alapállása: vegyük emberszámba egymást.
Hallgassuk meg a másikat, mit akar. Vannak objektív helyzetek, amikor nem lehet valamit megtenni, de kioktatással, letolással semmit sem érünk el. Saját reményünkről kell tanúságot tennünk, ehhez Jézus lelkületével új pasztorális gyakorlatot kell kialakítania az egyháznak. Még egyszerűbben megfogalmazva: normálisan kellene viselkednünk egymással. Aki elolvassa a bencés Regulát, tetten éri benne azt az 1500 éves bölcsességet, amire Ferenc pápa „megkülönböztetésként” hivatkozik, de amit Loyolai Szent Ignác is alkalmazott. A fából ne akarjunk vaskarikát csinálni, hanem faként kell kimunkálni belőle azt, amit magában hordoz.
– Cirill főapát tréfásan meg is jegyezte a tavaly őszi teológiai konferencia köszöntőjében, hogy ha nem vigyázunk, a pápa lassan olyanná formálja az egész katolikus egyházat, amilyen a bencés rend.
– Fontos az eszmény, de az is fontos, hogy megvalósítható legyen. Klasszikus példa, ahogy a bencés Regula a VI. század körülményei között az ital, a bor mértékéről rendelkezik. Bár azt olvassuk, hogy a bor egyáltalán nem való a szerzeteseknek, de mivel erről lehetetlen meggyőzni a szerzeteseket, egyezzünk meg abban, hogy soha nem iszunk a telítettségig. Mert a bor még a bölcseket is elszakítja Istentől. Vagyis mértékkel. És mi a mérték? Az egy hemina.
– Mit mondana vajon Szent Benedek a mai Európáról?
– Nincs okunk kétségbeesni, de a helyzet komoly. Fegyverekkel nem fogjuk tudni rendezni a vitáinkat, azok csak egymás kiirtására alkalmasak. A XI. században már volt egy virágzó iszlám korszak, ami erősen foglalkoztatta Európa társadalmát és az egyházat is. 1122-ben választották meg Petrus Venerabilist a Cluny Apátság élére. Az ő támogatásával fordították latinra a Koránt, ezzel is elősegítve a kereszténység és az iszlám közötti párbeszédet. A keresztes hadjáratok és a háborúk aztán más irányba fogatták a történelem kerekét, de közel ezer év után még élesebb helyzetben vagyunk. Ma már a világ, embermilliárdok sorsáról van szó: valós esély van rá, hogy éhen halunk, hogy elpusztítjuk egymást. Óriási a morális felelősségünk, különben tragikus lesz az emberiség sorsa. Nem a pesszimizmus beszél belőlem, hanem a tények, a számok ezt üzenik.
– Zárjuk a beszélgetést hazánkkal, ahol a neved egybeforrt a megszólíthatósággal, a krisztusi gondolatok hiteles közvetítésével! Ugyanaz, ami természetesen fakad a személyiségedből, valamiért nem megy sok egyházi vezetőnek, pedig a recept nem tűnik titkosnak. Mit kéne másként tenni az evangélium örömteli hirdetéséhez?
– Napjainkban sok hír szól arról, hogy az egyház miként próbálja a hatalmát növelni. Szerencsés lenne elmondani, hogy ez a növekedés nem öncélú, hanem az emberek javát igyekszik szolgálni. Ezt kevesen fogadják el, „politikusan” gondolkodunk. Arról az ábrándról érdemes letenni, hogy az egyházat ne kritizálják, ez léte velejárója, de mégsem mindegy, hogy miért kritizálják, és miként képviseli Urát, Jézus Krisztust.
Az természetes, hogy az egyházat kritika éri, mert adunk rá okot. Az a nem mindegy, hogy mi hogyan válaszolunk erre. Talán szelíden, bölcsen, és mindenképpen őszintén kellene válaszolnunk, és nem kellene hallgatni.
Neked meg nekem úgy kell viselkednünk, hogy nem egy világi hatalmat képviselünk, hanem a kritika ellenére is egy jó ügynek akarjuk megnyerni a másikat. Hogy képesek vagyunk-e továbbadni az örömhírt, élő hit, igazság, őszinteség, és sok tekintetben stílus kérdése is.
